BUSQUETS és FORLAN

Forrás: MAGYAR NAPLÓ, 2010/12.

Borsi – Kálmán Béla

Az európai és dél-amerikai férfitársadalom zöme (sőt, gyaníthatóan mindinkább az afrikai is) két dologban hiszi abszolút tévedhetetlennek magát: azt vélelmezi, hogy „ért” a nőkhöz (hiszen mindegyiküket anya szülte, s elsöprő többségük a „szebbik nemhez” vonzódik), és szakértőnek gondolja magát a földkerekség valóban legizgalmasabb csapatjátékában, amelynek futball a neve.

Második tételünk persze evidencia, különben a négyévente rendezett világbajnokság mérkőzéseit nem bámulná kiguvadt szemmel több milliárd férfi – s egyre több nő is…

Nem kell viszont kifinomult focitudornak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: a 2010. június 11. és július 11. között – s első ízben a „fekete kontinensen” – rendezett XIX. Labdarúgó VB egyike volt a sportág másfél évszázados története legpocsékabb tornájának.

Ám, noha mindegyik világbajnokság bővelkedik a meglepetésekben, s szinte sohasem az a csapat nyer, amelyet a szurkolók és a szakértők a legjobbnak tartanak, emlékezetem szerint még sohasem fordult elő, hogy ennyi világsztár mondjon sorozatban csődöt, mint ezen a nyáron: a gigerlis portugál Cristiano Ronaldo, a páncelszekrény méretű, dokkmunkás külsejű angol Wayne Rooney, a szintén brit karizmatikus Steven Gerrard meg az elegáns Frank Lampard (bár ez utóbbitól elvettek egy látványos – és fontos – gólt a többnyire ugyancsak gyatrán teljesítő játékvezetők) alig rúgott labdába, s ha mégis, abban semmi köszönet nem volt. De még az afrikai „fekete gyöngyszemek” (az elefántcsontparti Drogba és Kalou, valamint a kameruni Eto) sem csillogtak ezúttal, nekik is, ahogy a hajdani „népsportos” szlengben írták, csupán „felvillanásaik” voltak. És ha igazán őszinték akarunk lenni, nem hallgathatjuk el: az utóbbi évek két világszinten is legtehetségesebb játékosa: a brazil Kaká és az argentin Messi is igen messze volt legjobb formájától, mondhatni árnyéka volt korábbi önmagának… (Igaz, ehhez gyaníthatóan az is hozzájárult, hogy mindkét ’nagycsapat’ játékmódjára erősen rányomta bélyegét szövetségi kapitányai – Dunga és az ’isteni’ Maradona – stílusa, személyisége. Az előbbié túl szürke és defenzív volt a világ talán legtechnikásabb, s legötletesebb csapatának (elméleti) lehetőségeihez képest, míg a másik sajnos azt ’bizonyította’, hogy amilyen fantasztikus volt futballistaként, éppoly gyönge, már-már szánalmas trénerként, stratégaként!)

Nem a világbajnokság értékelése a célom, csupán egy többrétű, nagyon pozitív – s rendkívül biztató! – fejleményre, s ezzel párhuzamosan egy másik (valószínűleg csupán kevesek által észlelt) szerfelett negatív jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

A némi optimizmusra okot adó tény, amely a „vájtszemű” futballguruknak és az alkalmi szurkolóknak egyaránt feltűnt, hármas osztatú:

1) a világbajnokság vitathatatlanul legjobb játékosa egy harmincegy éves¸ arisztokratikus arcélű, dél-amerikai technikájú, de európai mentalitású csatár lett, az uruguayi Diego Forlan;

2) a leglátványosabb – ötletességre és kreativitásra alapozó – futballt két európai csapat mutatta fel: a fiatal – összetételében majdnem felerészben lengyel, török, ghánai, tunéziai származású spílereket integráló – német Nationalelf, mondhatni általános és nagyon kellemes meglepetésre; és a két évvel korábbi Európa-bajnok, s most végső győztes spanyol együttes – amelytől mindenki várta, sőt elvárta ezt!

Elvárta, s részben – de csak nagyon kis részben! – meg is kapta: a világbajnoki trófeával együtt! Ám a szellemes futball híveiben – bármennyire örültek is, hogy nem a holland „iparosok” nyerték a csapnivaló színvonalú döntőt – maradt valami kielégületlenség, nyomasztó hiányérzet! Ne kerteljünk: a spanyol armada, jóllehet a világ tetejére került, s végeredményben megérdemelten győzött, összehasonlíthatatlanul ötlettelenebbül, egysíkúbban, már-már sablonosan játszott, mint két évvel ezelőtt!

Próbáljuk meg közösen megfejteni, hogy miért:

1)       ez a csapat három (de inkább négy) poszton volt gyöngébb amannál. Egyik legnagyobb csillaga, a hosszú térdsérüléséből alig felgyógyult Fernando Torres végig formán kívül volt, úgyszólván alig akadt értékelhető megmozdulása. Ennél fogva éktársa, a különben kiválóan futballozó David Villa hamarabb felőrlődött egyedül, nem beszélve arról, hogy így számos taktikai variáció eleve kiesett…

2)       a spanyolok legfélelmetesebb fegyvere, a rövidpasszos, sokmozgásos, „labdaeldugós”, szellemes adogatásra alapozott kreatív csapatmunka már amiatt is akadozott, mert az együttesben különféle okok miatt „csupán” két játékmester (fazonszabász) maradt: a barcelonai Xavi Hernandez és Andrės Iniesta, holott két évvel ennek előtte még jobbára négyen voltak, David Silvával és Cesc Fabregas-szal kiegészülve. S valljuk ismét meg: a katalán tandem tagjai, bár most is „hozták magukat”, Dél-Afrikában jóval halványabbak voltak, mint az osztrák-svájci Európa-bajnokság évadján…

Tehát arra a kérdésre kell választ találnunk, hová tűnt Silva és (többnyire) Fabregas – s velük együtt a hispán csapat kivételes kreativitása? Ennek megértéséhez ki kell merevítenem egy jelenetet!

Immár sporttörténeti tény, hogy a spanyol válogatott a svájciak elleni nyitómérkőzést 1:0-ra elveszítette. De hogyan?

Úgy, ahogy futballnyelven mondják: majd „felbillent a pálya”– akkora fölényben futballoztak, a derék svájciak alig mentek át a félpályán – s mégis akár két góllal is nyerhettek volna… Sokan tudják, s magam is vallom: a futball (társas)lélektan is, ha az első helyzetek kimaradnak, elég ha csupán egyetlen kulcsjátékos bizonytalanodik el, máris „baj” lehet, mert a kishitűség ragadós, legközelebb a másik is hibázik, ami már láncreakciót indíthat el… A végén pedig az ellenfél szinte törvényszerűen „talál” egy gólt, valakiről rossz felé (helyre) pattan a labda – s a meccs „elmegy”…

S most forgassuk vissza a képzeletbeli videót (s persze a könyörtelenül múló időt, hiszen ez is már „történelem”!): a második félidő elején, 0:0-ás állásnál, sok-sok kihagyott „ziccer” után egy jobb szélről belőtt/beadott labda az egyik svájci védőről a 16-os jobb oldalán őrizetlenül maradt David Silva elé perdült. Ahogy a focisták mondják: épp „kapásra” jött, ráadásul a „jobbik” (azaz a bal) lábára. Silva annak rendje és módja szerint „lendített” is, s valószínűleg szétrúgja a hálót, ha … ha nem bukkan fel a döntő pillanatban mellette csapattársa – Busquets – aki nagy igyekezetében oly közel jött hozzá, annyira leszűkítette a teret, hogy Silva technikailag nem tudta végigvinni a mozdulatsort, önhibáján kívül képtelen volt „leszorítani” a labdát – „ordító” helyzetben fölé bombázott… S az ellentámadásból a svájciak borzasztóan szerencsés, amolyan „mázlis” gólt rúgtak. Silvát kisvártatva lecserélték, a világbajnokság  végéig talán ha tíz percet kapott az újabb „bizonyításra”, vagyis kimaradt a csapatból…

Ami engem illet, a fenti pár pillanatba sűrített jelenetsort szimbolikusnak tekintem. Aki bármilyen szinten is futballozott már, tudja, hogy a csapaton – akármelyik csapaton! – belül késhegyre menő versengés folyik, még a legjobb barátok között is. Hát még ha a riválisok alkatilag, mentálisan s beidegződéseikben olyannyira különböznek egymástól, mint Silva és Busquets! A tét pedig nem egy vasárnapi haveri körben való „villantás”, hanem a világ egyik legjobb együttesében – a „kezdőcsapatban”! – kivívott/megőrzendő hely!

Nincs terem itt bővebben kifejteni, ezért csak néhány tőmondatban mondhatom el véleményemet: Silva szerintem nagyságrendekkel képzettebb, ötletesebb, technikásabb, szellemesebb, vagyis kreatívabb futballista, mint az amúgy megbízható, jó labdaszerző s emberfogó Sergio Busquets, aki még életében nem rúgta el két alkalomnál többször húsz méternél messzebbre a labdát. Mindig a legkézenfekvőbb megoldást választotta: megszerezte (félreértés ne essék: ez sem kis dolog!), majd lepasszolta azt a legközelebb álló játékostársnak, rontsa el más, de ő sohasem …Vagyis, leegyszerűsítve: kettejük nagyon diszkréten lezajló (bár életre-halálra menő) párviadalában a középszer diadalmaskodott a tehetség felett.

Az előbb arról elmélkedtem, miként lehetséges, hogy a 2010-es VB győztes csapat három-négy poszton gyöngébb a 2008-as Európa-bajnoknál. Ennyi „előkészítés” után most már kerek-perec leírhatom: végső soron egyetlen ember: Busquets – vagyis az aura mediocritas (arany középszer) győzelme – következtében.

Vegyük ismét lajstromba:

1)      bántóan hiányzott a spanyol együttesből a honosított brazil Marco Senna, aki két évvel korábban az EB egyik kimagaslóan legjobb futballistája volt, s harmincegy évesen (lásd Forlan!) talán hasznára lehetett volna még csapatának. Mit gondolnak, ki szorította ki az utazó keretből? Eltalálták: Busquets!

2)      Mint fentebb írtam, ugyancsak a Barcelona emberfogója miatt tért át a spanyol válogatott a két labdaszerzős játékmódra (korábban csak a baszk Xavi Alonso volt „vízhordó”), emiatt Silva korábban stabil helye rögvest megkérdőjeleződött, s Fabregasnak is csupán tehetségéhez méltatlan epizódszerep jutott.

Vagyis egyetlen, az érdekérvényesítésben minden jel szerint verhetetlen (noha objektive futballistának csupán közepes képességű) játékos (ember) térfoglalása miatt (következtében) három nála kvalitásosabb másik esett ki a versenyből: Senna, Silva és (részben) Fabregas

Mindez pedig, mint már volt róla szó, összességében a szellemesség, a kreativítás, az alkotóképesség kárára ment: a spanyol csapat észrevétlenül (?) eltolódott a középszer irányába.

Igen, vethetik szememre mindazok, akik nem értenek egyet fejtegetéseimmel: de így is nyert!

Persze, de milyen áron, milyen (latensen továbbra is meglévő) értékek rovására (s emberi sorsok feláldozásával)? – felelem erre én.

Vagyis megítélésem szerint ezért is volt olyan pocsék az idei világbajnokság.

Szerencse, hogy Diego Forlan, a megtestesült anti-Busquets megdicsőülését immár senki sem vonhatja kétségbe, s nem is veheti el tőle, még talán a megrögzött „busquetsek” sem…

S ez az, ami, végül is, biztató.

Biztató, talán még az évtizedek óta a bányabéka feneke alatt ücsörgő magyar labdarúgás szemszögéből is. De csak akkor, ha a honi futballban (és a magyar társadalomban) helyre áll végre a dolgok természetes rendje; nem feltétlenül szervezeti és intézményes értelemben, mert az egy kis odafigyeléssel, egy kis következetes szigorral, néhány gondosan kiporciózott pénzügyi injekcióval viszonylag könnyen és hamar megoldható. Jóval nehezebb lesz kigyomlálni, de legalább háttérbe szorítani a (magyar) „busquetsek” hálózatát (networkjét), amely a futballt (s napjaink „rendszerváltós” magyar társadalmát) keresztül-kasul átszövi, s minden szinten, mondhatni, minden szegmensében és sejtjében domináns (uralkodó) helyzetbe került. Lassan, fokozatosan, észrevétlenül.

Ez a hihetetlenül pusztító, alattomosan romboló folyamat a futballban voltaképpen már az 1954. július 4-i berni döntőben (esetleg már a májusi britek elleni 7:1-et közvetlenül megelőző méltatlan és igazságtalan pénzosztáskor)[1] elkezdődött, társadalomtörténetileg pedig – erőteljes dualizmuskori, majd a két világháború közötti előzményekkel – az 1956 utáni megtorlásokat követő Kádár-kori konszolidáció idején, úgy 1962/63 körül hatalmasodott el. S lényege – újfent minden szinten – a XX. századi nemzet- és társadalomépítő kudarcainkból eredeztethető „össznemzeti” meghasonlással, általános elbizonytalanodással, értékválsággal- és vesztéssel párhuzamosan – a magyar virtus, a kreativitásra, technikai-taktikai tudásra, szellemességre, váratlan megoldásokra épülő magyar (dunai) iskola fokozatos megsemmisítése volt. Talán mondanunk sem kell: a nemzeti jelleg, a magyar nemzeti öntudat, önkép, önazonosság a közszférában s az oktatásban történő fokozatos szétzúzásával, legalábbis alig jóvátehető módszeres irtásával együtt, csaknem egyidejűleg. Jóllehet

Albertben, Göröcsben, s főként az idén április 9-én (pénteken) 65 évesen (stílszerűen: egy zuglói futballpályán) elhunyt Varga Zoltánban még mindez fölösen is megvolt. De nem hiányzott Tichyből, Mészölyből, Farkasból, Benéből és a többiekből sem… Mégsem érvényesülhetett igazán, egyfelől történelmileg, társadalomtörténetileg szervesen kódolt kiegyensúlyozatlanságunk, másfelől a Kádár-kor mindent egyneműsítő, az öröklött struktúrákat szétverni, nemzeti sajátosságainkat lejáratni igyekvő lélekromboló, polipszerű rendszere miatt és következtében.

S itt kell ismételten figyelmeztetnem a nosztalgiára (s a történelmi összefüggések összemosására és félremagyarázására) szerfölött fogékony magyar futballszakírókat (esetleg futballal „fertőzött” történészeket), hogy az utolsó számottevő és (papíron) esélyesnek vélelmezhető 1986-os „mexikói” csapat jobbára csupán a nevében volt „magyar”. Stílusában, játékfelfogásában, mentalitásában – végső soron a a Kutas István által intézményesített, közröhejbe fúló „mezeifutásos”, Cooper-tesztes erőfutball nyomdokain – inkább holland import volt, s nem a Puskás-féle aranycsapat által csaknem tökélyre fejlesztett dunai iskola egyenes ági (direkt) folytatója…

Megítélésem szerint ezért is vallott oly látványos, már-már tragikomikus kudarcot a szovjetek elleni emlékezetes nyitómeccsen (0:6!) Merthogy abban az egyébként szakmailag jól „összerakott”, gondosan kiválasztott együttesben is jóval több volt a „busquets”, mint a „forlan”, noha Détári, Dajka és a Nyilasi szerepét nála egy kicsit sablonosabban (ám technikailag tökéletesen) átvevő Bognár zsigereiben még érintetlen volt a valódi (klasszikus) magyar futballtudás, s magas szinten meg is valósíthatták volna, ha hagyják őket… Ám a fegyelmezett, szigorúan „emberfogásos” Mezei-séma eleve kevés lehetőséget adott a magyaros kreativitásra, a felkészülés pedig – már amennyi az elmúlt huszonhat év során kiszivárgott a magaslati edzőtáborozással kombinált hőségtesztekből meg a tésztaneműs étrendből – finoman szólva is katasztrofális volt…

Száz szónak is egy a vége: vissza kell(ene) térni a Bozsikék által világszínvonalon művelt magyar futballhagyományhoz! Társadalom- és politikatörténetileg pedig – megannyi felemásra sikeredett XX. századi kísérletezgetés (Horthy-rendszer, Rákosi és Kádár-féle „szocialista építés”, valamint „rendszerváltozás/változtatás”) után (s a sorozatos kudarcok tanulságait végre megszívlelve) – ugyancsak vissza kellene kanyarodni a francia mintákon nyugvó európai polgárosodás (polgári átalakulás) magyar (hungarus) változatához. Ahhoz a sok évszázados honi formációkra, rétegződésekre, mentális beidegződésekre alapozó, úgy 1910 körül tetőző szerves fejlődéshez, amelynek végterméke – ha akarjuk, ha nem – mi magunk vagyunk, félig nemes, félig (vagy alig) „polgárisodott” rétegek és egyének laza, szétesett, kohézióját vesztett alaktalan halmaza: önmagu(n)kkal és egymással meghasonlott „úriemberek” („úrhölgyek”).

Mindez egyszersmind a sokat emlegetett „magyar reneszánsz” záloga is. A futballban és a társadalomtörténetben egyaránt.

Ha nem így lesz, marad a múltba nézés és a ködevés: a „régi dicsőség” talmi idézgetése, felelősségáthárítás és bűnbakkeresés: a csökevényes nemzettéválásért, a felemás (befejezetlen) polgárosodásért, az eltiport szabadságharcokért, Trianonért, az 1954. július 4-i berni vereségért s az 1986-os irapuatoi vesszőfutásig … és így tovább.

S ez kies honunkban mindaddig tartani fog, amíg a „busquetsek” állítják össze a csapatokat, ők döntik el ki és hol játszik („játszhat-e” egyáltalán); mit tehet és mit nem.

Vagyis addig a (történelmi) pillanatig, amíg közös erővel véget nem vetünk a kis(nagy) magyar kontraszelekciónak.

De ehhez óriási eltökéltség, s emberfeletti erőfeszítések sorozata szükséges. Meg a számunkra történelmünk során meglehetősen szűken mért, zavartalan ’hasznos idő’ és, nem utolsósorban: jó szerencse!

S akkor (de csak akkor) a magyar társadalom és a magyar futball elindulhat fölfelé!


(Detroit, 2010. augusztus 12-13.; Chicago, 2010. augusztus 22-23.; Budapest, 2010.          szeptember 9.; Javítások, kiegészítések: október 15.)



[1] Ma már tudható, hogy nem sokkal a legendás londoni  6:3-as mérkőzés  budapesti visszavágója előtt a kor viszonyaihoz képest igen nagy összegeket osztottak szét az aranycsapat játékosai között: Puskás és Bozsik az átlagnál négyszer többet (200 ezer forintot), míg a három ex-ferencvárosi (Budai, Kocsis és Czibor) aránytalanul kevesebbet (mindössze tízezret) kapott. A dolog persze kipattant… Sokan tartják úgy, hogy ez az eset bontotta meg a csapategységet és mérgezte meg az  addig kifogástalan bajtársi szellemet! Vö. 10-10 Czibor és Kocsis ért fel 1 Puskással? 19 sztori a XIX. világbajnokság előtt, VI. rész Mártha Bence – toftem@hotmail.com

You May Also Like

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Enter the text from the image below
 

Cikkajánló. Olvass bele!
A kézi válogatott etikai kódexe
Close