Puskás Akadémia Szakmai Napok 1., avagy Ki a magyar tradíció örököse?


2010-12-08-án és 9.-én szakmai napokat tartott partneregyesületeinek a Puskás Labdarúgó Akadémia.

A szakmai napok vezérgondolata az volt, hogy az Akadémia ápolja Puskás szakmai szellemi örökségét. Ami szlogenként nagyon jó, hiszen el lehet vele adni a terméket: az infrastruktúrát, a fejlesztéseket, a képzési rendet, az ott dolgozók állásának, pozíciójának szükségességét stb. Ugyanakkor ma Magyarországon egyre többen a magyar labdarúgó tradícióra hivatkozva fejtenek ki szakmai véleményt, és a magyar tradícióra hivatkozva indokolnak meg szakmai döntéseket. Úgy gondolom. mint A TRADICIONÁLIS MAGYAR LABDARÚGÁS ALAPELVEI könyvnek a szerzőjeként, a magyar tradíció kutatójaként joggal merült fel bennem az a kérdés, hogy tulajdonképpen, KI A MAGYAR LABDARÚGÓ TRADÍCIÓ HITELES SZAKMAI SZELLEMI ÖRÖKÖSE?

– Az a Mezey György és Both József, akik váltig állítják, hogy a magyarországi UEFA rendszerű edzőképzésnél figyelembe vették Puskás és Bozsik életútját?

– Az a Bicskei Bertalan, aki az előzőekben említett két szakember képzési anyagát átírva kijelentette, hogy “vissza a gyökerekhez”?

– Az a Jámbor László, aki kultúrát akart teremteni, de nem fejezhette be a munkáját, mert megvonták tőle a bizalmat?

– Az a Prukner László, aki viszont átírta a Mezey – Both kettős munkáját átíró Bicskei munkáját?

– Vagy ismételten Mezey György, aki átírja a “Mezey-Both” kettős munkáját korrigáló, Bicskei munkáját átíró, Prukner munkáját?

– Az a Gellei Imre, aki a Puskás Akadémián új képzési rendet vezet most be, átírva a Mezey “Puskásféle” képzési rendjét, Gellei “Puskásféle” képzési rendre?

– Az a Kun István, aki új szakkönyvében váltig állítja, hogy a tradíció képzési rendjét képviseli?

– Vagy netán szerény személyem, aki feldolgoztam, felkutattam, felismertem, eggyé szerveztem a magyar tradíció szellemi örökségét, és könyvemben bebizonyítottam, hogy aki hitelesen szólhat erről az időszakról, és akinek gondolkodási rendje a magyar tradícióval van szinkronban az egyedül Kovács Ferenc, Verebes József és a néhai Varga Zoltán.

Mert ha megnézzük a fenti szakemberek programját létrehozó gondolkodásmódokat, akkor máris kiderül, hogy igencsak egymásnak ellentmondó gondolkodási rendet képviselnek, aminek következményeként, más-más képzési renddel és gyakorlatrendszerrel dolgoznak.

Az előzőekből egyenesen következik, hogy más-más játékértelmezést vallanak, amiből sose lesz egységes labdarúgó felfogást képviselő magyar labdarúgás, vi. folyamatos eredménytelenségünk előre borítékolható.

És hogy miért kell egy labdarúgó kultúrába az egységes játékértelmezés?

Arra álljon itt mementóul az Aranycsapat edzőjének, Titkos Pálnak kőbe vésendő alapvetése, melyet az 1954-es VB után vetett papírra:

„A külföldi szakemberek a magyar válogatott csapat játékát elemezve, mindig első helyen említik a „csapat egységét”.

Ezt az egységet általában azzal magyarázzák, hogy válogatott csapatunkban hosszú éveken át ugyanaz a 11 ember játszott. (megj: összeszoktak). Nekünk tudnunk kell, hogy a válogatott „csapat egysége” nemcsak 11 ember összeszokottságából fakad. Ha így lett volna, akkor a világ bármelyik nemzete könnyűszerrel ki tudna alakítani a mieinkhez hasonló válogatott együttest. A magyar válogatott csapat azért egységes, mert tükrözi a magyar labdarúgás alapvető elveit (megj: azonos játékfelfogás – azonos stílus), sőt ezek az elvek (megj: stílusjellemzők, mint csapatjátékszervezési alapelvek) a válogatott csapat felkészítésében (megj: edzés célja: stíluselsajátítás), technikájában (megj. stílustechnika), taktikájában, egész játékmódjában (megj: stílusában) érvényesülnek a legjobban.A válogatott csapat ugyanazt a játékot játssza, mint amit a magyar labdarúgó csapatok túlnyomó része játszani igyekszik, csak sokkal világosabban, sokkal jobban.

Ezért bekerülhet új játékos a válogatott 11-be anélkül, hogy annak a játéka megváltozik, mert az új játékos pontosan ugyanabban a felfogásban játszik, mint elődje.

Ez a helyes elveken alapuló egység labdarúgásunk legfőbb ereje. Ezt az egységet kell a jövőben még inkább kifejleszteni, megerősíteni. Ez számunkra az 1954 évi VB legfőbb tanulsága.”

Összefoglalva:

Úgy gondolom sikk lett ma a magyar tradíció mögé bújni, a magyar tradícióra hivatkozni. Teszik ezt olyan szakemberek, akik valójában soha nem is játszottak olyan csapatban, akik a kultúra zászlóvivői voltak (50-es évek: MTK-ja, Honvédja), soha nem volt olyan edzőjük (Bukovi, Titkos, Mándi, Baróti, Kalocsay stb.), akik nemcsak a tradíciót képviselték, hanem felismerték ennek a kultúrának a lényegét, és legfőképp tovább tudták építeni ill. adni annak szellemiségét.

Ami a legszebb, hogy a Puskásékra hivatkozó szakemberek nem is foglalkoztak a magyar tradíció játékelméletével, mert érdeklődésük megrekedt 1960-nál a Csanádi könyvnél, holott az érdemleges dolgok 1900 és 1960 között történtek. Az már csak hab a tortán, hogy a Csanádi könyvet létrehozó gondolkodási rend volt az, ami a sírba lökte a magyar labdarúgást, mely könyvet ugyanakkor – álláspontom szerint tévesen -, Mezey “monumentális alapműnek” nevezett.

  • Most akkor hol az igazság?
  • Ki a tradíció tudásának a letéteményese?
  • Ki az aki hitelesen szólhat a magyar tradícióról?

Írta: Ferenczi Attila

Folytatjuk

You May Also Like

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Enter the text from the image below
 

Cikkajánló. Olvass bele!
Védett: AMATŐR CSAPATOK JÁTÉKÁNAK TÍPUSHIBÁI ÉS MEGOLDÁSI MÓDJAI 4.
Close