Mint ahogy az előző részben jeleztem, a magyar labdarúgó tradíció sikertörténete az 1960-as években kezdett más irányt venni, amikor az edzők képzését “megújította” a Testnevelési Főiskola és társintézményei.
A magyar futball Holics Ödön-Mamusich Mihály: Hogyan futballozzunk? avagy A modern futball elmélete című könyvről áttért Csanádi Árpád: Labdarúgás I-II-III könyvére. Arra a Csanádi könyvre, amely a mai napig (sajnos) oktatási tananyag a testnevelő és edzőképzésben, és amely további (rossz) szakkönyvek alapműve (Zalka, Götl, Tóth-Pári, Bacsó stb) 
A magyar labdarúgást 1960-ig képviselő SZINTETIZÁLÓ gondolkodásmódot, ANALIZÁLÓ gondolkodásmód váltotta fel. Nem csak gondolkodási irányt váltottunk, hanem haladási irányt is, az életből, a halál felé.
Polárisan más gondolkodási irányt vett a szakma. Ennek a téves gondolkodásmódnak a hatásait még az UEFA licences edzőképzés sem tudta kiirtani. És ezek, az 1960-ból datálható hatások érződnek a Puskás Akadémia képzési rendszerén is. (Erről részletesebben a következő cikkekben térünk ki).
A TRADICIONÁLIS MAGYAR LABDARÚGÁS ALAPELVEI című könyvben dr.Kalocsay Géza, Baróti Lajos, Kovács Ferenc, Verebes József egyértelműen elmondja, hogy szakmai vonalon teljesen tévút az, amit a TF-en oktattak 1960-tól a mai napig.
Az előző részben ismertettük Titkos Pál szakvéleményét (aki szintetizáló gondolkodást képvisel), miszerint mitől jó és eredményes az 50-es évek labdarúgása?
Most viszont ellenpólusként bemutatjuk Csanádi Árpád írását 1951-ből. Ebben a cikkben a szerző – aki analizáló gondolkodásmódot képvisel -, kritikus hangnemben bírálja a magyarországi szakmai munkát, és értetlenségének ad hangot, miszerint nem érti, hogy az elégtelen szakmai munka ellenére, mitől jó a magyar foci?
Csanádi Árpád: Labdarúgó sportunk néhány kérdése (Sport és Tudomány 1951) című cikke:
„Labdarúgásunk tekintélye, népszerűsége, főleg a felszabadulás utáni eredményeink alapján, a külső szemlélő komoly elméleti megalapozottságot tételez fel. Annak ellenére, hogy az utóbbi években valóban haladást értünk el, mégis az a helyzet, hogy elméleti kidolgozottság, lélektani elhatárolás, de még gyakorlati módszer szempontjából sem találjuk meg azt a komoly alapot, amelyből eredményeinkre következtetni tudnánk.”
Csanádi TF oktatóként nem érti mitől jó a magyar foci.
Ugyanakkor három részes könyvében – ő aki nem érti mitől jó a magyar foci -, leírja azt az ál játékelméletet, azt a képzési rendet, amiből szerinte Puskás szintű játékosok, és Sebes szintű edzők lesznek.
Maga a helyzet is ellentmondásos, hogy valaki nem ért valamit, majd érthetővé tesz valamit, amit egyébként nem ért.
Az már az utókor szégyene, hogy ezt a gondolkodási rendet hagyják a mai napig hatni a magyar labdarúgásra.
Ismételten és nyomatékosan felhívnám az olvasó figyelmét, az előző részben Titkos Pál idézett gondolataira, melyben világosan leírja, mitől működik és mitől jó a magyar labdarúgó tradíció.
A probléma nem az, hogy ami a Csanádi könyvben le van írva, az rossz, hanem az, hogy az a gondolkodásmód ROSSZ, amely ezt a könyvet létrehozta.
Ugyanilyen ANALIZÁLÓ gondolkodásmódra, és téves kiinduló hipotézisre épül Nádori: Edzéselmélet és módszertan című, mai napig oktatott alapműve.
Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az 50-es években Európa Bajnok magyar kosárlabda is azért tűnt el a süllyesztőben, mert edzői, a TF oktatásának eredményeként másképp kezdtek gondolkozni.
Írta: Ferenczi Attila
Folytatjuk
