Írta: Bary
A fiatalítás kérdése újra és újra teret nyer a magyar labdarúgásban. Bizonyára megvan az oka (a pénzen kívül is), de érdemes e újra és újra az értelmetlen központi a beavatkozásra? Sokan ágáltak ellene, de nyíltan nem mertek kiállni a véleményükkel a nyilvánosság elé. A gyakorlati oldalát tekintve viszont érdemes egy kis gondolatébresztővel rávilágítani arra, hogy milyen módon avatkoznak be a szabály kitalálói egy „természetes” érési folyamatba, így aztán központi irányítással szeretnék elérni, azt, hogy a fiatalok bekerüljenek a profi felnőttversenyrendszerbe, amire még sem élettani szempontból, sem pszichés módon nem készületek fel, nem készítették fel a kiválasztottakat. Valljuk be őszintén, hogy a mai versenyeztetési rendszer alkalmatlan arra, hogy megfelelő alapot adjon a tehetségek kibontakoztatására. Nem beszélve arról, hogy felismerik-e a tehetséget, minden szempontól alkalmas fiatalokat választanak-e ki.
A rendszer sajnos úgy van kitalálva, hogy a gyerek önállóan még a cipőjét sem tudja bekötni, de már bajnokságban mérettetik meg, elvárásoknak, taktikai elképzeléseknek kell megfelelniük.
Kik gondolják azt, hogy a felnőtt profi futballra még éretlen fiatalokra rá lehet húzni a profi mezt? Már hallom is a kétkedők válaszát, jelesül, hogy régen is elég fiatalon kerültek be játékosok az „egybe”. Valóban én is ismertem olyan csapatot a 70-es években amelyikbe egyszerre öt 15 év körüli játékos került be, és ez a csapat éppen NBIII -s volt. Volt ilyen is. Viszont érdemes összehasonlítani a mai és a 40-50 évvel azelőtti társadalmi viszonyokat, mégpedig annak okán, hogy akkoron miért voltak érettebbek önálló döntés szempontjából a fiatalok, mint manapság? A háború utáni újjáépítés és a szegénység következtében a fiatalok a legtöbb idejüket az utcán vagy a grundokon töltötték, ennek következtében a kisebbek és a nagyobbak együtt élték az életüket. A kicsik, ha meg akartak felelni a nagyok elvárásainak hamar éretté kellett válniuk, hogy befogadják őket. Az utca nevelte a gyerekeket, így aztán hamar önállókká váltak. Ez az önállóság megmutatkozott a játékokban is, így a futballban is.
A másik elgondolkodtató ok a következő volt.
Volt egy satbil versenyrendszer ami évtizedekig nem változott. Volt egy serdülő és ifi csapat, amelyekbe csak a legtehetségesebbek kerülhettek be. Így aztán akár több év eltérés is volt a játékosok között. A fiatal az idősebbek között pallérozódott, szerzett tapasztalatot. Nem volt ennyi gyermek és utánpótlás csapat, mint manapság, nem kezdték már 6-7 éves kortól az irányított szervezett kertek közötti korosztályos edzéseket a srácokkal. Önállóan szerveződő csapatokba (grundok) csak azok a játékosok kerülhettek be, akik korukat megelőzve rendelkeztek olyan képességekkel, készségekkel (nem feltétlenül akceleráltnak kellett lennie), amelyek lehetővé tették, hogy az idősebbek között játszhassanak, így tét nélkül szerezhettek tapasztalatokat. A mai viszonyok között nevelkedett fiatalok viszont túl korán kerülnek a versenyrendszerbe, így aztán a készségek és képességek fejlesztése háttérbe kerül a taktikai szempontokkal szemben, „mint tudjuk a taktikát nem elég korán elkezdeni”. Nyerni csak az erős, akcelerált gyerekekkel lehet, a győzelem íze viszont mindenért kárpótolja az edzőt.
Fontos kérdés a neveltetés a család szerepe abban, hogy milyen elvárásokat támasztanak a szülők a csemetéjükkel szemben, mit tesznek, és mit nem tesznek annak érdekében, hogy karakterekké, önállókká váljanak. Jó döntéseket a pályán csak nagyfokú önállósággal bíró játékosok képesek hozni. Véleményem szerint, olyan burokban nevelik a gyerekeiket, ami árt a fejlődésükre nézve. A szülői szerep nagymértékben és indokolatlanul megnőtt a tekintetben, hogy labdarúgás rendszerének része lett, ez a szerep viszont hátráltatja a gyermekük kibontakozását.
Nézzük meg, hogy mivel próbálkoztak sok év alatt, hogy a tehetséges játékos fejlődését „felgyorsítsák”, minőségi labdarúgót neveljenek. Az egyik ilyen módszer a feljebb játszatás volt. Számos példa bizonyítja, hogy a kiemelt játékos 2-3 évet is eltöltött ugyanabban a korosztályban mivel nem vitték tovább, végül utolérte a saját korosztálya. A másik módszer, amiben hittek az az érintésszám növelése volt, de ez sem okozott nagyfokú fejlődést, mivel nem a minőségi labdaérintést emelték, csak az érintések számát, így aztán a sok bába között elveszett a gyermek. A harmadik már egy szabályhoz köthető, mégpedig a „tizezer óra” szabályhoz, aminek a lényege, hogy tíz év alatt összesen ennyi óraszám kell egy élvonalbeli játékos kineveléséhez. Ha ezt az óraszámot egy edzésre vetítjük azt jelenti, hogy naponta 4-5 órát kellene a fiataloknak labdarúgással eltöltenie ahhoz, hogy ez teljesüljön. De melyik játékos tölt el ennyi időt naponta a futballal? A negyedik próbálkozás a fiatalszabály bevezetése volt 2015-ben, amit többször módosítottak, variáltak, bizonyára azért, mert nem működött. A fiataloknak (20 éven aluliak) adott percek száma alapján akár több milliót hozhat (hozhatott) a konyhára. A fiatalok fejlődésének sebességét, tehát pénzhez kötötték, azt gondolták, hogy pénzzel ez is elintézhető.
Erről egy furfangos szösszenet jut eszembe, mégpedig az, amikor felteszik a kérdést, hogy:
Tudsz úszni?
A válasz: Nem!
Kérdés: És ha megfizetem…?
Konkrét példával tudok szolgálni arra vonatkozóan, hogy mennyire vált be ez az intézkedés. Az általam ismert csapatban – a csapat megnevezése nélkül – a fiatal szabály miatt játszatott fiatalok ma már egytől egyig NBIII-ban vagy Megyei csapatokban játszanak. Nem tudtak a magasabb osztályban ragadni, túl korai volt a profi világba erőltetni őket. A fiatal szabályt követte később a produktivitási pontszámítás. Ez egy külön történet, ami szintén megérne egy misét, de ez most nem kapcsolódik szorosan a témához. A legújabb a fiatal szabályt kiterjesztték az NBI-re is, viszont van egy bökkenője, ha nem alkalmazzák, akkor nem jár érte több száz millió. A jutalom csak annak jár, aki tesz is érte, betartja az ajánlást. Az eredményességet pedig ki lehet dobni a kukába. Szép kilátások! A jövőbe nem látok, de van egy sanda gyanúm, hogy a burokban nevelkedett fiatalokat még ezzel az intézkedéssel sem tudják profi labdarúgókká avanzsálni. A kivételektől eltekintve (erősíti a szabályt), a mai viszonyok közepette szélmalomharcnak tűnhet ez az „ösztönző” rendszer.
Való igaz, hogy korábban érnek a mai fiatalok, de ez az érettség nem jelenti azt, hogy önállóbbá válnának, túl sokáig vannak a szülői befolyás alatt, túl sokáig óvják, kényeztetik őket, ami az önálló döntésekben is megmutatkoznak. A futballérettséget és futballtudást nem biztos, hogy szabályokkal meg lehet szerezni, felgyorsítani, ezt csak azok gondolják így, akik még egy percet sem töltöttek fiatalok között, nincsenek tisztában az érési folyamatokkal, azzal, hogy a biológiát és a pszichológiát nem lehet szabályhozatalokkal manipulálni. A menedzserek is sokat rontanak a játékosok helyzetén. A céljuk az, hogy minél előbb eladható terméket találjanak vagy állítsanak elő azáltal, hogy túlértékelik az általuk menedzselt játékosok képességeit, feltupírozzák az eladhatóság okán, így aztán túl hamar feláldozzák a futball oltárán a tehetségeket. A realitás sokszor nem fedi a valóságot, a hamis termékbecslés egy idő után visszatér a realitás szintjére, aminek végül csalódás lesz a vége, miközben az adásvétel újabb milliókat tömött a menedzserek zsebébe. Azt látom, hogy az akadémiai rendszer valahogy nem úgy működik, ahogy megálmodták, ezért újabb és újabb központi intézkedésekkel akarják alátámasztani, azt, hogy lám-lám megéri azt a temérdek pénzt az akadémiákba önteni. Önámítás magyar módra, önigazolásba csomagolva.
