Valami hasonlót éreztem a felcsúti szakmai napokon, mint amikor beindult az UEFA rendszerű edzőképzés Magyarországon. Akkor minden előadó szakmai érve az volt:
– Ezt nem én mondom, hanem az UEFA mondja!
A hallgatók meg tátott szájjal nézték, hogy ez az UEFA miket üzen nekünk magyar edzőknek, az előadók által.
Mára már kiderült, hogy az UEFA nem mondott semmit. Az UEFA logisztikát adott, témaköröket adott, ajánlást adott, és azt mondta:
– Minden nemzet illessze hagyományaihoz az én ajánlásom!
Ehhez képest a szakanyagot megíróknak sikerült olyan öszvér játékelméletet és oktatási anyagot összeállítani, aminek semmi köze nem volt a magyar tradícióhoz sem, de még az UEFA ajánláshoz sem. Erről majd egy későbbi cikkünkben értekezünk.
Nos!
Ugyanezt éreztem Felcsúton, miszerint minden szakmai előadónak szakmai érve az volt:
– Kedves Kollégák! Amit most ismertetünk, ez Puskás szellemi öröksége!
Hogy milyen volt az a kor? Arra álljon itt egy HVG cikk!
Azt csak halkan jegyzem meg, Puskás egy kultúra végterméke volt. Vi. a legfontosabb az adott kultúra ismerete, és csak másodsorban fontos a végtermék érvényre jutásának a művészete.
Forrás: HVG 2007/16
A kapkodva, felemásan adaptált importmódszerek szorították háttérbe azt a sikeres magyar labdarúgó-tradíciót, aminek korszerűsített változatához vissza kellene térni – állítja egy nemrég megjelent szakkönyv.
Az utakat, a megoldásokat soha nem abban kerestük, hogy na gyerünk, nyúljunk vissza a gyökerekhez, ahonnan elkezdtünk építkezni, hogy megpróbáljuk talpra állítani, újra felépíteni a magyar focit. Olyat akartunk alkalmazni, ami soha nem volt a stílusunk (…) akartuk a hollandot, akartuk a németet, akartuk az angolt. Csak azt nem, amit évtizedeken keresztül tudtunk, és bennünk volt és van – állítja fel a diagnózist a hovatovább eltűnő magyar labdarúgásról Kovács Ferenc, az utolsó, világsikert elérő magyar klubcsapat, a Videoton egykori edzője. Az 1985-ben az UEFA-kupa döntőjében a Real Madrid ellen gólaránnyal ugyan elvérző, de a madridi Bernabeu-stadionban győzedelmeskedő székesfehérvári gárda trénere a napokban A tradicionális magyar labdarúgás alapelvei címen megjelent, Ferenczi Attila utánpótlás-szakedző által jegyzett szakkönyvben nyilatkozott meg. Az 1978-1979-ben szövetségi kapitányként is tevékenykedett (az Orbán Viktor bábáskodása mellett a hónap elején megnyílt felcsúti labdarúgó-akadémia mentorának felkért) 73 éves Kovács interjújában a múltidézésen túl a magyar labdarúgóstílus mibenlétét taglalja.
Az 1920-as években kikristályosodott, az 1960-as évekig fejlesztgetett és múló pillanatokra – mint a Videotonnál – később is megcsillanó stílus Kovács szerint mára szinte teljesen kiveszett. Pedig valaha igencsak hatékonynak bizonyult a gyors, sokmozgásos, változatos mezőnybeli helycserékkel és rövid passzos, földön tartott labdakezeléssel operáló játék – ahogy azt Hogyan futballozzunk? című 1936-os könyvében elsőként foglalta össze Holits Ödön korábbi szövetségi kapitány. (Ebben a kötetben szerepel először az úgynevezett visszavont centerjáték is, amelyet a gyakorlatban Hidegkúti Nándor fejlesztett tökélyre az 1950-es évek aranycsapatában – HVG, 2006. július 1.). Ez a világfutballban sokáig markánsan jelen lévő – az 1920-1930-as években Duna menti vagy közép-európai jelzővel illetett, Csehszlovákiában és Ausztriában is alkalmazott – stílus kvázi a focisták habitusához igazodva alakult ki, állítja Ferenczi.
“A korabeli magyar bajnokság a stílusok csatájaként is leírható” – magyarázza könyvében a szakíró. Míg a fentebb ismertetett játékstílust ugyanis legmarkánsabban az MTK Hungária képviselte, addig a Ferencváros az állandóan a kapura törő, lendületes, az ellenfelet megtévesztő “cselgépekre” építő módszert dolgozott ki (amely hasonlított a három húzásból az ellenfél kapujáig vágtázó, mind a mai napig megfigyelhető angol stílushoz. A szigetországi szaksajtó cikizi is eleget a sorból kilógókat: például a manchesteri Christiano Ronaldo szambacseleit.) A játékosok és az edzők ismerték mindkét harcmodor előnyeit és hibáit: az MTK-stílus meddő állójátékká merevedhetett, a lendületes Fradi-akciókra pedig – ha kinyílt a védelem – könnyen jöhetett a kontra. Az elsősorban e két csapatra épülő válogatott viszont az aktuális ellenfél ellen – látszólag improvizálva – kreatívan többféle variációt is bevethetett. Többnyire sikerrel: az 1938-as világbajnokságon a magyar csapat csak az – a már akkor is a magyarul reteszt jelentő catenacciót játszó – olaszok ellen kapott ki a döntőben.
A mai magyar labdarúgás mélyrepülésének hátterében éppen azt sejtik szakértők, hogy az ösztönösen kialakult magyaros stílust hivatalosan nem oktatták: az a labdarúgó-szövetségben megtartott edzői ankétokon, spontán, kávéházi trénerfórumokon csiszolódott. Tudatos rendszerré (a már idézettel nem azonos) Kovács Ferenc labdarúgó-szakíró 1945-ös Alakzat vagy rendszer című könyve fejlesztette – a későbbi aranycsapat sikereit megalapozó Bukovi Márton MTK-tréner edzésmódszerei és játékfilozófiája alapján. A mester (és a nyomdokain haladók) a játékosokkal a meccsszituációkra jellemző, egymásra épülő, felbontható és újraalakítható alakzatokat (rombusz, háromszög) gyakoroltatott a tréning során – ezek a “stílusmozaikok” álltak össze egységes játékképpé. “Marci bácsi harminc-negyven évvel megelőzte korát, szinte tudományos alapossággal építette fel edzéselméletét. Minden gyakorlatnak, akár gimnasztikai, akár erőnléti, gyorsasági vagy állóképességet fokozó gyakorlatról volt szó, meccs közben hasznosítható célja volt” – emlékezett vissza egy interjúban a legendás Hidegkúti Nándor, aki az 1950-es években az MTK-ban Bukovi keze alatt tréningezett.
A fénykor edzői ennek jegyében “sokáig az edzéseken begyakorolt stílusos, egységes, tudatos, tervszerű és nem utolsósorban szemre is tetszetős összjátékra törekedtek” – foglalja össze a HVG-nek e tradíció lényegét Ferenczi. Ezért volt elég Bukovinak, az aranycsapatot irányító Sebes Gusztávnak vagy később Baróti Lajosnak a meccsen már csak annyi instrukciót adnia: “Játsszuk a szokásosat!” A hagyománytól való eltérés többek szerint az 1969-es – azóta marseille-i vészként emlegetett – franciaországi világbajnoki selejtezőn a csehszlovákok elleni 4:1-es zakó után kezdődött. Ekkoriban vetette fel Sós Károly, a világbajnokságot végül kihagyó csapat szövetségi kapitánya, hogy a magyar játékosok a nemzetközi élmezőnyhöz képest keveset futnak, tehát rossz kondícióban vannak. (Mindezt annak ellenére, hogy a válogatott az egy évvel korábbi mexikói olimpiát megnyerte, a következőn, Münchenben pedig ezüstig jutott.)
Sós diagnózisára aztán Kutas István, a labdarúgó-szövetség elnöke az 1970-es évek elején központi követelményrendszert épített: napi kétszer 2 órás (atlétaképző síkfutásból, súlyzózásból álló) tréningmunkával, amelytől eltérni csak fejvesztés terhe mellett lehetett – állítják ma a Ferenczi által megkérdezett egykori szakemberek. Igaz, vannak, akik szerint a kondijavítás akár még jól is elsülhetett volna, feltéve, hogy mellette megőrzik a tradíciót. Az edzőképzést csak az 1960-as évek közepén beindító Testnevelési Főiskolán (TF) azonban nem Holits, Bukovi vagy Kovács játékközpontú könyveiből tanítottak. Ehelyett a focit apró mozgástechnikai részelemekre bontó, szovjet mintájú testnevelő tanári szakanyagokat kellett biflázni – állítja a TF-en végzett, 1987-ben, valamint 1993-1994-ben szövetségi kapitányként működő Verebes József.
Ezek után aztán a fiatal magyar edzők, mások mellett Mezey György az 1970-es években a korszakban igen sikeres német mintát – a rendkívül sok futással, mérnökien precíz megoldásokkal operáló katonás harcmodort – próbálták lemásolni. Legalábbis erről vall a Varga Zoli disszidál című 2000-es könyvében a Fradi-sztárként 1970-ben Németországba emigrált Varga Zoltán. A hazai edzők azonban szerinte – a tradíció feladásán túl – abban tévedtek, hogy csak bizonyos németes elemeket (elsősorban a sok futást, az erőnlétet) igyekeztek alkalmazni. Az 1978-as argentin világbajnokságon aztán kiderült, hogy a magyar focistákat – köztük olyan virtigli tradicionalistákat, mint Törőcsik András – nem sikerült németesíteni. A következő évtizedben a totális (az egész csapattal támadó és védekező) futballnak nevezett holland minta adaptálása vezetett kudarchoz. Az importálásban élen járó, németről hollandra váltó Mezey által irányított válogatott 1986-os mexikói kálváriájában (0:6 a szovjetek ellen) nem a felhánytorgatott kondícióhiány, netán a sok tészta, hanem a rosszul értelmezett játékstílus játszott főszerepet – legalábbis a videotonos Kovács szerint. Vagyis a kontrákkal operáló ellenfél harcmodorához nem alkalmazkodó támadások erőltetése.
A sportgazdasági és a morális hanyatlástól eltekintve Ferenczi szerint a mára elhatalmasodó válság oka, hogy “a magyar játékosok, de sokszor a trénerek sem látták, illetve látják át, mi értelme van az importált edzésfeladatoknak”. Az elmúlt húsz évben a több mint egytucatnyi próbálkozó mellett nem sikerült átformálnia a magyar focit a brazilos stílusú Jenei Imrének (1992-1993) és a németnél is németebb Lothar Matthäusnak (2004-2006) sem. A tamáskodók ellenérveire – miszerint egy ötven évvel ezelőtti harcmodor ma már anakronisztikus – a szakíró a brazilokra és az olaszokra hivatkozik, akik saját stílusukat fél évszázada fejlesztgetve, meccsszituációkon alapuló edzésgyakorlatokkal és mozaikokból felépített egységes játékkal érnek el világsikereket. Szerinte a magyar tradíció modernizálása sem lehetetlen: ezt bizonyítja a nemzetközileg máig magasan jegyzett magyar vízilabda és kézilabda példája – amelyek rokon játéksílust képviselnek a focival. Amit – Bukovi bonmot-ja szerint – mindenekelőtt fejjel játszanak.
VAJNA TAMÁS