Újabb motivációs beszédet közlünk Sisa Tibor a Válasz című könyvéből.
Elkezdődött a csapatunk, a csapatom Európa-bajnoki küzdelme. Ráadásul éppen itthon,
Magyarországon volt az alapszakasz helyszíne.
A hazai rendezésű alapszakasz hozott jót és hozott nehézséget is. Jót, mert otthon
vagyunk, értjük a rádiót, tévét, az utcán az embereket. De ugye láttunk már olyat, hogy
valaki éppen ezt nem tudta kezelni, és ez okoz problémát. De erről még később.
Az Európa-bajnoki rendszerről annyit, hogy az akkori kiírás szerint ősszel volt az
úgynevezett alapszakasz, amelyet négy csapat összesorsolása után a résztvevők egyikének
otthonában bonyolítottak le. Minden csapat játszott mindenkivel, és a végén a két első
lépett tovább a következő szintre, a tavasszal rendezendő elitszakaszba. Ott ismét az egyik
rendező országban vívják meg a csatáikat a csapatok, és onnan már csak egy jut tovább
az Európa-bajnoki döntőbe, ahová igazándiból így hét válogatott juthat be, a hét
csoportgyőztes. A rendező ország csapata már eleve bejut, így alakul ki a nyolcas létszám.
Ezt elérve a következő lépcső a kijutás lehet a nem minden alkalommal megrendezett
világbajnokságra. Ezt az Európa-bajnokság első hat helyezett országa érheti el a nyolcból.
Így aztán egy nagy sorozatot kell ehhez produkálni, óriási szakmai és lelki
felkészültséggel. Összefoglalva, abban az időben 53 európai országból hét jutott be a
döntőbe és onnan hat a világbajnokságra. Ez a lebonyolítási rendszer még a felnőttekénél
is nehezebb volt.
Az őszi alapszakaszban a csoportunk négy csapata Kazahsztán, Wales, Svájc és mi
voltunk.
Az első mérkőzésünket az Európa-bajnoki selejtező alapszakaszában Kazahsztán ellen
vívtuk. Ellenfelünk sötét lónak tűnt. Bár volt némi információ róluk, s tudtuk, hogy sok
ügyes játékossal rendelkeznek, és mindent megtesznek a sikerért, amit mi itthon, a saját
hazánkban, a saját nézőink előtt nem akartunk megengedni nekik.
Ez azonban nem is olyan könnyű, és ennek sokféle veszélye lehet. Mert van, aki a nagy
nyomás és az óriási elvárás miatt éppen a saját szurkolói előtt nem tud jól teljesíteni, ha
nincs erre felkészítve. Márpedig erre a meccsre ez szépen lassan megérkezett. A média
felturbózta az eseményt, és komoly terheket rótt a játékosok vállára, természetesen
máséra is. Igyekeztem megismertetni és leginkább elszeparálni a játékosainkat ettől és a
világháló áldásos és sokszor ártó hatásától is.
De tudjuk, ezt nem lehet könnyen megtenni. Nem lehet búra alatt tartani egy teljes
csapatnyi játékost. Főleg nem, ha a válogatottról van szó, akik ugye a saját klubjaikban
készülnek, és csak egyszer-egyszer találkoznak a szövetségi edzővel. De nem is engedik,
mert van, akinek az érdeke ezzel éppen ellentétes. Így a mai világban ez komoly munkát
ró az edzőre: egy olyan egyensúlyt kell megtalálni, hogy azt képes legyen kezelni és
kezeltetni. Emellett pedig a legjobb teljesítményt kell kihozni a játékosaiból, csapatából.
Természetesen az ilyen fiatalemberekkel, akik éppen most kerültek a figyelem
középpontjába, ezt még nehezebb kezelni és megoldani. Ezt is tanulni kell és elfogadtatni.
Ez is az edzői feladat közé tartozik. Sokszor irigykedünk a régi edzőkre, akik még nem
dolgoztak az internet világában, és nem kellett megküzdeni arctalan emberek
véleményeivel, vagy még rosszabbal. A fiatal játékosokat pedig, ugye, könnyen lehet még
befolyásolni. Ami pedig leírva megjelenik, azt hajlamosak az emberek könnyebben
elfogadni és elhinni. Ez pedig sokféle zavart hozhat. Tehát volt munka bőven a Vilotic-
torna után, kezelni a játékosokat, a médiát, az elvárásokat – és még valamit. Ami nagyon
komoly munkát és energiát igényelt.
– Mi volt ez?
Az akkor gyorsan kikristályosodott, hogy nem fogják bántani a csapatot a szép eredménye
miatt. De teremtődött más.
– Hogy mi?
Az egyik játékosunkat erősen kikezdték, mert külföldi állampolgár is volt, így más ország
válogatottját is választhatta volna, annak ellenére, hogy itt nőtt fel, és kötődött az
országunkhoz, csapatunkhoz. És a mi színünkben, mi címerünk alatt hozott nekünk
dicsőséget, például éppen Szerbiában is, de ez nem különösen hatott meg egyeseket. A srác
a média kereszttűzbe került, majd vele együtt a csapat és én is. Ezt a fiatalembert
különösen értékeltem, látva a hozzáállását és a csapat iránti alázatát.
Már akkor magában hordozott minden olyan értékrendet, amit én preferáltam. Közösségi
emberként, alázatos hozzáállásaként, küzdőszellemeként. Természetesen, a médiának ez
nem volt annyira érdekes, mint az, hogy ő más válogatotthoz is csatlakozhatna, amit ki is
mondattak vele. Vagy fiatalemberként, nem ismerve még ennek minden hozadékát, ő
maga kimondott. Pontosan azt, hogy felnőtt válogatottként még nem tudja: a mi hazánkat
választja-e, vagy a szülőhazáját, ahonnan kisgyermekként került szüleivel hozzánk.
Akinek az édesanyja magyar volt egy idegen országban, és az édesapja volt a külföldi, aki
a mi hazánkat választotta. Én tudom, hogy mit jelent magyarnak lenni, és ez nekem
nagyon fontos, vagy az egyik legfontosabb érzés. De nagyon tisztelem azokat is, akik nem
azok. Azokat pedig különösen tisztelem, akik nem azok, és így is tesznek a hazánkért. Mint
ahogy nagyon sokat jelentenek nekem azok, akik magyarként, de nem magyar
állampolgárként élnek, más országokban. Így aztán különösen értetlenül álltam a
kialakult helyzet előtt. Meg kellett védenem egy fiatal tehetséget, akit éppen akkor
akartak elmarni hazánktól, és egyedül maradt. A csapat természetesen szerette őt és
mellette állt, de az akkoriban nagyon kevésnek tűnt az ellenszéllel szemben. Jött is a
kritika mindenhonnan! Kaptam érte én is hideget-meleget. Természetesen, nekem
edzőként, tanárként át kellett látnom a helyzetet és tudnom, miről is szólt. Azt a megoldást
választottam, hogy a fiatalembert az első Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen
csapatkapitányként engedtem ki a fehérvári pályára. Le is vették rólam rendesen a
keresztvizet!
Nekem azonban az értéket, az embert, a jövőt kellett néznem, és nem azt, hogy én, személy
szerint hogyan jövök ki kedvezően a hozzászólásokból. Tudtam, hogy olyan emberért
állok ki, aki már eddig is megtette a magáét, és ezután is segíteni fogja a magyar
labdarúgást. Különösen akkor, ha megfelelő kezekbe és értékelés alá kerül. Hiába hoztam
fel a példákat, hogy a történelmünkből mérhetetlen mennyiségben lehet felsorolni olyan
embereket, akik nem itt születtek, ennek ellenére képesek voltak még meg is halni a
hazánkért. Nem igazán lett ennek foganatja, és amikor a játékosaink az edzőtáborban
megjelentek, látszott, hogy mindenki keresi a válasz, miért történik mindez a csapattal a
legfontosabb mérkőzések előtt. Miért teszik ezt velünk? Nekünk most nem ezzel kellene
törődnünk. Ők még fiatalok voltak, és most úgy néz ki, látták, hogy a labdarúgás világa
és a felnőttek világa, ahová vágytak, nem is olyan egyszerű és könnyű. Sőt, sokszor nem is
arról szól, amiről valójában kellene. Gyorsan lépnem kellett, már az első edzőtábori
napon. Le kell csillapítanom a kedélyeket, és állást kell foglalnom erről az egész
hisztériáról, de nem csak a médiában, hanem a játékosaim előtt is, velük szemtől szemben.
Így az első edzés előtt összehívtam a csapatot.
Olyan sűrű és masszív csend fogadott a tatai megbeszélési teremben, hogy szinte vágni
lehetett a levegőt. Ott és akkor közöltem velük, hogy mi az álláspontom ez ügyben. Némi
hatásvadász szünet után közöltem, hogy a csapatunk és az én kapitányom az a
fiatalember, akit éppen most bántottak leginkább az országválasztása miatt. A csapatnak
mintha hatalmas kő esett volna le a szívéről, még talán hallottam is. A megtámadott fiút
szerették, együtt nőttek fel vele, és a barátjuk volt az érintett. Ezek után, ha az ügy körüli
felhajtás nem is enyhült, mi ott és akkor már igazi csapattá váltunk, és összezártunk.
Tudtuk már, hogy ki van velünk és ki ellenünk. A bajkeverők most már álságosan azt
mondhatnák: a botránnyal éppen azt akarták elérni, hogy a csapat még erősebbé váljon.
Lehet, hogy egyesek ezt fel is hozzák majd a későbbiekben, de akkor bizony nem ebben a
szellemben nyilatkoztak. Sőt…!
Nagyon sokat gondolkodtam ezek után, hogy milyen történettel is álljak elő az első
mérkőzésünk előtt. Annyi és oly sok hatás érte a csapatot, hogy nem volt egyszerű a
gondolatokat egy irányba és mederbe terelni, főleg a történtek után.
Ráadásul még nekem is vannak és voltak élményeim abból az időből. Éppen Losoncon
jártam misén, majd tenni akartam még egy rövid sétát a városban, és ott találkoztam
valakivel… De erről majd kicsit később. Mert előbb arról kellene némi szót ejtenem, miért
is a szlovákiai Losoncra járok magyar misére, hogyan kerülhetek én oda. Milyen ott
magyarnak lenni? A válasz egyszerű. Nehéz! De felemelő büszkeség tölt el mindenkit a
vidékünkön, hogy magyarok vagyunk.
Mert ahol én élek, a szlovák határ mellett, ott ennek nagyon nagy jelentősége van. Ott
ugyanis mindenki a saját bőrén érezte, és a családjával tapasztalta, miként is lehet az,
hogy egyszer csak valahol messzi tőlük, leülnek az asztal mellé idegen, úgymond nagy és
még nagyobb hatalommal rendelkező emberek, akik rámutatnak a térképre, és azt
mondják, hogy innen fogva ez az egyik ország, az pedig a másik. Nem törődnek azzal,
hogy ki milyen nyelven beszél, milyen nyelven álmodik, ki kinek a rokona, a földre letett
határkövek nekik mit jelentenek, és milyen szenvedést hoznak rájuk. Hány és hány család
lett szétszakítva, egymástól elvágva egy tollvonással! Sokan, akik ugyanúgy beszélnek,
mint mi, és a magyar címer a mindenük, egyszer csak azt vették észre, hogy az ő volt saját
országukba már csak útlevéllel mehetnek át. Ezt csak azért próbálom érzékeltetni, hogy
ott, mifelénk, palócföldön, micsoda tragédiák történtek, és mennyire fájt ez az
embereknek arrafelé, mint ahogy máshol is. De talán nem látták és tapasztalták máshol
nap mint nap, hogy ami egy és ugyanaz, az mégis kettő. De én még a szerencsések közé
tartozhatom, aki az Ipoly bal partján születtem, még ha ez szinte csak néhány méteren
múlott is. Mert voltak kevésbé szerencsés magyarjaink is, akik annak ellenére, hogy
ugyanolyan magyarok, ha még nem jobbak, kiválóbbak, mégis szlovák útlevelet kaptak,
mert a „kő” másik oldalára kerültek. Száz szónak is egy a vége, mifelénk a magyar
Himnusz, a magyar zászló, a magyar címer nagyon-nagyon nagy érték. Én pedig edzőként
olyan fiatalemberekkel foglalkozhattam ismét, akik a szívük felett a magyar címert
viselik, és mifelénk talán ez a legkomolyabb megtiszteltetés.
Ennyiféle gondolat és gond közepette talán nem is véletlenül találkoztam Losoncon
valakivel. Én hiszek a gondviselésben, és hiszem, hogy amikor a legnehezebb, akkor jön
valaki, aki segít. És ott a losonci, fejet szellőztető sétában segített! Már akkor tudtam, ezt
az esetet el kell mondanom a csapatomnak, a magyar ifjúsági válogatottnak. Így is tettem.
A sokféle behatás és zavaró tényező után a mérkőzés délelőttjén összehívtam a
csapatunkat, és elmondtam nekik ezt a történetet.
– Srácok, szeretnék nektek mesélni valamit arról, ahonnan jöttem, és azt, amit ott megéltem.
A figyelmük rám szegeződött.
– Edzősködtem Szlovákiában, talán éppen én voltam az első magyar állampolgárságú edző
odakint, egy mesebeli kisvárosban, Füleken. Nagyon szeretem ezt a várost, és nagyban kötődöm
hozzá, lehet, hogy azért mert ide járt édesanyám iskolába, még a második világháború előtt,
mert ő a nagyszüleimmel akkoriban – a világpolitika szeszélye miatt – magyar emberként az
akkori Csehszlovákiában kellett, hogy éljen. Ma már a város – és az edzősködésem idején is –
felerészt szlovák, felerészt magyar lakosságú, akik szépen élnek egymás mellett.
De térjünk vissza a focihoz! Képzeljétek el, hogy a labdarúgópálya közepéről éppen a füleki
várat lehetett látni. Amikor egy-egy fekvőtámasz-sorozatot sikerült adnom a csapatomnak,
sokszor felnéztem rá, és arra gondoltam, hogy vajon a közülünk már régen eltávozott
édesanyám is ugyanezt látta-e, amit most én, és lehet, hogy most valahogy emiatt a közös
látvány miatt, ismét összekötődhetünk. De az edzés közben nem engedtem magam nagyon
elkalandozni; még a végén magamnak is kellett volna fekvőtámaszt adnom a gondolataim
elbarangolásáért. A csapatom ízig-vérig szlovák együttes volt, értem ez alatt a
labdarúgóstílusukat; mindent beleadtak a győzelemért, és a szívüket is kitették a pályára.
Mondom ezt azért is, mert a fele csapatom szlovákiai magyar volt, a másik fele pedig szlovák,
akik magyarul sem tudtak. Viszont mondom azért is, mert magyarországi játékosoknál sokszor
tapasztaltam, hogy a focit nem éppen az utolsó leheletükig és vérükig játsszák, hanem néhányan
csak úgy, ímmel-ámmal. De ezt most nem bontanám ki. Azt viszont igen, hogy példásan együtt
éltek és dolgoztak ezek a srácok egymással a pályán és azon kívül is, mint ahogy a város lakói
is. Így egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a szlováknak magyar barátja volt és viszont, és hogy
ki szlovák, ki magyar, ki roma, vagy bármilyen, senkinek sem okozott gondot. Én is sokat
tanultam tőlük az egymás elfogadása révén. A csapat tehát jó volt, a város elbűvölő, az emberek
szeretetreméltóak, én pedig ennek a városnak voltam a magyar edzője. Amúgy is kínosan
ügyeltem, hogy mindig is korrektség vegyen körül, és hiteles maradjak mindenképpen, de itt
még különösebben ügyeltem minderre.
Sajnos nem sok időm maradt a városra, mert délelőtt tanítottam otthon, Magyarországon és
délután a csapattal edzettem Szlovákiában. De néha a vezetőimmel bementem az egyik
tulajdonosunknak a vendéglőjébe, és ott beszéltük meg, milyen irányt vegyenek az erősítések,
vagy bármilyen csapattal kapcsolatos egyéb kérdéseket.
Történt egyszer, hogy a vezetők elvonultak, és egyedül maradtam az asztalnál. Sokan voltak a
vendéglőben, de láttam, hogy egy nagydarab, félmeztelen, tetoválásaitól szinte kék, kopasz
fiatalember, aki az NDK indiános filmek irokéz harcosait idézte, a sörösüvegei takarásából
sűrűn nézeget felém. Míg egyszer csak fel nem állt. Vagy csak állt volna, mert csupán azt
lehetett látni, hogy csak emelkedik és emelkedik, mint a daru, amelynek sosincs vége. Akkora
volt már, mint egy kétajtós ruhásszekrény. Ez nem is lett volna baj, de az inkább, hogy elindult
felém. Pontosabban indult volna, ha nem hátrafelé kezdi, ugyanis tisztán látszott, vagy legalább
is nekem úgy tűnt, hogy már nem volt egyedül. Ezt úgy értem, hogy már volt benne vagy ötszáz
korona, mert ott ugye ilyen pénz volt akkor. Az pedig nem kevés sört vagy borovicskát jelent.
Belém villant, hogy most át kell gondolnom a szlovák–magyar barátságot. De annyira ijedős
sem vagyok, meg sokan is voltak arrafelé, akik szerettek, és tudták, hogy én vagyok a város
edzője. Mindegy, odaért hozzám, és látszott, keres valamit. Aztán kiderült: ezek a szavak
voltak. Ekkor hirtelen lendítette a kezét, de azzal a lendülettel majdnem el is esett. Ne féljetek,
csak lekezelni akart velem. Elismerem, én is megkönnyebbültem. Aztán, amikor magyarul
megkérdezte, hogy leülhet-e, akkor még inkább. Mondtam, foglaljon helyet. Szembe velem,
leült. Akkor kezdett derengeni, hogy láttam már őt valahol. Hát persze, ugrott be. Ő szokta a
dobot verni, mit verni, püfölni a meccseinken. Bár én nem járok a lelátóra, főleg nem a meccs
alatt, mert a kispadon ülök, de azért csak feltűnt egy ekkora ember. Aztán belekezdett a
mondandójába, amely még most is elevenen él bennem… Először gratulált, hogy milyen jó a
csapat. Tényleg, nagyon jó volt. Aztán egyre jobban belelendült. És beszélt rokonairól
Magyarországon, a szüleiről, testvéreiről. Majd jött a neheze. Elkezdett rólam beszélni. Az ital,
azt mondják, mindig őszinteséget hoz ki az emberből, így mindenre számítottam, de arra nem,
amit mondott.
Azzal kezdte, hogy nagyon féltettek engem, mert ugye mégiscsak magyar edző lennék
Szlovákiában. Aztán féltettek attól is, hogyan fogadnak, és én ezt hogyan fogom megélni. De
tartottak attól is, hogy én elfogadtatom-e magam, és nem hozok-e szégyent az itteni
magyarokra.
Aztán rávágott az asztalra, hogy csak úgy remegett a tölgyfája…
És mondta keservesen.
– Mert, Tréner, azt tudnia kell, hogy mi itt Szlovákiában senkiházi magyarok vagyunk…, de
ami jobban fáj, hogyha Magyarországon vagyunk, ott meg senkiházi tótok…
– Érti ezt…? Érti…?!
És nézett rám hosszan, fájdalmasan, majd folytatta:
– De maga idejött, Tréner úr, Magyarországról, magyar emberként, és megmutatta, hogy lehet
tisztelni és szeretni egy magyar embert még szlovákoknak is. Mert itt tisztelik, szeretik és
elismerik a szlovákok és a magyarok is, mert ember maradt…
Még most is hallom a hangját. Mert ember maradt… Aztán, szinte félelmet keltve, egyre
haragosabban elkezdte ütni a jobb öklével a bal alkarját, ott ahol a vért szokták adni a karjukból.
Rám nézett, hogy szinte tűz égett a szemében, és azt mondta, amit soha nem felejtek el, és nem
is akarok:
– Tréner,… Tréner, a véremet adnám magáért, a véremet… Büszkék vagyunk magára, és
mindent megtennénk önért, itt mindig otthon lesz, ezt sose felejtse!
És én ezt már nem is fogom elfelejteni, míg mozdul bennem a vér. Nem véletlen, gondolom,
hogy ott, abban a városban még dolgoznom kell és visszaadni valamit, amit onnan kaptam.
De folytatva! Srácok, látnotok kell, milyen szenvedély lakik ott az emberekben a foci és hazájuk
iránt. Pedig ott nem könnyű magyarnak lenni, de ők büszkén viselik, és nem adnák semmiért.
Hosszú évek teltek el azóta a beszélgetés óta, de még mindig a hatása alatt állok. Erre mi
történik egypár hete! Éppen Losoncon vagyok, Fülek szomszéd városában, ahová misére járok,
amely csak kilenc kilométerre van a szülőfalumtól, Ipolytarnóctól, és éppen akkor is onnan
jöttem, amikor összefutottam az akkor már jól ismert szurkoló barátommal. Nem kell azt hinni,
hogy ha valaki ijesztően néz ki, az ijesztő is, azt is el kell fogadni és megérteni. Idővel kiderült,
hogy a zord külső nagyon érző embert takar, aki becsületes úton keresi a kenyerét, még ha
nehezen is.
Ahogy találkoztunk, nagy örömmel üdvözöltük egymást. Ekkor már a magyar válogatott
utánpótlásedzője voltam, a ti edzőtök, ő pedig még mindig a Fülek szurkolója. Beszélgettünk,
és egyre inkább tudtam, hogy kérni fog valamit. Látszott, hogy kerülgeti. Érződött, hogy nem
tudja, hogyan fogjon hozzá. Gondolom. szégyellte, hogy kérjen, de azért csak látszott, hogy
megteszi.
Ekkor felém fordult és látszott, most elszánta magát.
– Ne haragudjon, Tréner úr, én szegény ember vagyok, így különösen nagyon nehezen áll a
számra, hogy kérjek. De megteszem, remélem, nem sértődik meg a kérésem miatt.
Majd folytatta.
Én, ismerve őt, még azt is eltaláltam mi lehet az.
– Na, szerintetek mit kért?
– Pénzt! – vágta rá valaki a sarokból.
Ekkor megráztam finoman a fejem, és csendben maradtam…
Várnom kellett egy kicsit, mert a torkom mintha összeszorult volna, és a szemem sem úgy akart
üzemelni, ahogy én azt férfiemberként elvárom tőle.
Ők feszülten figyeltek, olyan feszülten, mint a csapatkapitányi bejelentésnél.
– Ő mást kért… – folytattam.
És akkor azt mondta:
– Nagyon szeretném, ha adna nekem egy magyar válogatott mezt!
– Értitek, fiúk? – fordultam az ifiválogatottamhoz.
– Nem pénzt kért… Hanem válogatott mezt… A tiéteket…
Azt feleltem neki szabadkozva, hogy nagyon nehezet kért, mert ilyen mezt venni nem lehet, és
szoros elszámolással kapjuk minden felszerelésünket.
De ő csak folytatta.
– Tréner úr, nem baj, ha koszos…, vagy saras (sáros, palócosan)…, az a mez nekem akkor is jó…
Csak egyet hozzon nekem…
Próbáltam elmagyarázni, hogy éppen én vagyok az, aki nem vehetek el egyet sem, mert mit
mondanának: milyen tanár és edző az ilyen, és még a garnitúra is elveszne így, mert nincs meg
az egyik mez.
Erre még egyszer, de egyre halkabban és reményvesztettebben mondta nekem.
– Tényleg nem baj, ha nem tiszta… Az sem baj, ha szakadt…, csak a magyar címer legyen
rajta…
Értitek, srácok: a magyar címer legyen rajta…!
Attól borzasztóbb nincsen, amikor az életerős, nagydarab, kigyúrt, kopasz ember szemében
könny jelenik meg. Ahhoz nagyon nagy dolognak kell lennie. Hát ott az volt, és az olyan sebeket
tépett fel, melyet csak mi, itt, a Kárpát-medencében, magyarokként érthetünk talán meg. Nem
tehettem mást, megígértem, és valahogy teljesíteni is fogom, ha a föld alól is szerzek mezt.
Aztán elváltunk, ő sok sikert kívánt nekem és nektek, akik abban a mezben játszotok délután,
amely nagyon sok embernek mindennél drágább.
Miért mondtam ezt el nektek? Mert éreznetek kell, hogy ti valahová tartoztok, és ti valakit
képviseltek… Benneteket nagyon szeretnek…, még akkor is, ha néha bántanak… És olyanok
is szeretnek, akit nem is gondolnátok, sosem láttatok, és talán nem is fogtok soha… Hisznek és
bíznak bennetek… Ami teher is, de óriási dolog is. Tegyetek meg mindent délután a
magyarokért…, egymásért…, a csapatunkért…, hazánkért…, népünkért…, és a magyar
címeres mezért…
Eljött a meccs ideje, a játékosokon látszott, hogy ez nem csak egy meccs lesz a sok közül.
Elszántság és tűz égett a szemükben. A kazah válogatottat hat nullára győztük le, úgy,
hogy még az utolsó pillanatokban is mindent megtett a csapat egy újabb gólért. Ezzel
elindult a csapat a selejtezőn, amely aztán az Európa-bajnoki bronzérmet hozta és az U20-
as világbajnokságra való kijutást.
Ezzel vége is lehetne ennek a történetnek. De tartogatott még egy nagyon furcsa és talán még
mondhatni, arcpirító dolgot is.
Mi volt ez?
Ott folytatnám, hogy vége lett ennek az őszi Európa-bajnoki selejtezőnek, amikor én, aki
kínosan ügyelek a rendre és fegyelemre, a gyúrónkkal, aki a szertárosi teendőket is ellátja,
beszedtük játékosainktól a felszereléseket. Melegítők, dzsekik, sportszárak, mezek, nadrágok,
szépen felstószolva álltak a gyúrói szoba padlóján. A gyúrón és szertárosom láttam, csóválgatja
a fejét.
Kérdezem: mi van?
Erre ő csak néz rám, és mondja.
– Hiányzik egy mez a garnitúrából. Ebből baj lesz.
Mikor sokadszorra is átszámoltuk, összehívtam a csapatot, és közöltem, hogy hiányzik egy mez.
– Ki tud róla? – kérdeztem.
Senki sem válaszolt.
– Ebből gond lesz – mondtam.
Aztán mindenkit elküldtem, nézzen szét még egyszer a szobájában, hátha megtalálják, mert
véletlenül kiesett valahová. Aztán visszajöttek a srácok, de nem találták. De a csend gyanús
volt. Ekkor mondtam, azt, ami azóta is összehúzza a szívem. Így kezdtem.
– Ha megtudom, hogy nem elveszett, akkor még a válogatottságába is kerülhet valakinek. Na,
tudtok már róla? – tettem fel ismét a kérdést.
Senki nem szólt, csak álltak, mintha a Himnuszt hallgatnák…
Ekkor futott rajtam végig egy gondolat, és még ma is beleborsódzom…
Ekkor tudtam meg biztosan, hogy jól választottam ki ezeket a fiúkat… Ez az én csapatom… Ez
az, akikre mindig is vágytam… Akiknek olyan értékrendjük van, amire lehet építeni…
Másnap odajött hozzám az egyik játékosom, egy nejlonszatyor volt a kezében, benne egy
fűfoltos, itt-ott sáros, meggypiros, magyar címeres mez.
Rám nézett, és azt mondta: tudjuk, hogy a legjobb helyre fog kerülni…
Gyorsan eltettem, hogy se a zacskót se a szemem ne lássa senki…