Mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!
Lehetőleg legalább ilyenkor kevesebb focit és több fenyőfadíszt! – mondanák sokan.
De, akik meg vannak fertőzve a labdarúgással, azok még karácsonykor is az angol meccseket nézik vagy a labdarúgó platformokat fürkészik. Nekik viszont szerencsés lehet összekötni a kellemest a hasznossal. Ráadásul ilyenkor több idő is van talán a két bejgli között. Ezért is gondoltam, hogy három megtalált történetet is megosztanék a labdarúgó kollégákkal. Ami ráadásul, még szakmai előnyökkel is szolgálhat.
Az ötlet onnan jött, hogy több könyvet is kerestek nálam a karácsonyi időszakban. Volt olyan is, aki Sisa Tibor Válasz című könyvét is az én könyvtáramban kereste. Nekem ilyen nincs jeleztem, és ekkor ugrott be, hogy én annak idején elemeztem ezt a könyvet és ismételten azt mondhatom, hogy milyen fontos pszichológiai, motivációs alapmű is ez a labdarúgásunkban. Ráadásul kifejezetten érdekes és jó történetekkel, példákkal van ez kifejtve. Voltam – az akkor még igazgatónak – a balatonfüredi MLSZ edzőképzési előadásán is ebben a témában. Ott láttam, hogy az edzőknek végre ott jött le igazán, hogy ez a motivációs téma egy addig elhanyagolt és ki nem dolgozott terület volt. Természetesen ahogy ez lenni szokott, azóta már szinte minden akadémia vagy klub és edző a motiváció fontosságáról beszél, sőt történeteket ír és mond, valamint videókat készít. Igaz Sisa több évtizedes munkája és könyve előtt vagy megjelenése idején, még arról beszéltek ugyanezek a „hozzáértők”, hogy “ezzel nem kell foglalkozni”.
Miért is?
“Mert profi játékos vagy akadémista ezt átérzi nem kell ott motiváció!” – szólt a lózung.
Sőt!
“A szülőktől elszakítva a legjobb neki, a motiváció”, mondják majd minden akadémián.
“De az amatőröknek se kell ez. Be kell ígérni nekik egy láda sört és kész a motiváció.”
Lassan fordult a kocka, és a nemzetközi labdarúgás is, a Sisa motivációs elméletét és gyakorlatát kezdte erősíteni. Mi több, a magyar válogatott öltözőjében is motivációs beszédek kezdtek megjelenni. De ugye Sisa magyar, az pedig lehetetlen, hogy mi bármit is kitaláljunk. Sőt vezetői szinten még inkább megy a „hozzáértés”. Mert hazánkban az elv az, hogy tanítjuk a más anyagát, – ha felismerjük egyáltalán annak fontosságát -, vagy tanítjuk az idegen anyagot, amit viszont nem értünk.
Szerencsére vagy sem, de hirtelen rájöttek sokan, hogy ismét nem láttak az orruknál messzebb. Majd egy gyors szélkakasfordulattal, a nemzeti szokásoknak megfelelően, elindították a szerzőtől való másolást, plagizálást vagy lopást. Hasonlóan az én esetemhez, de erről a gondolatlopásról majd egy másik cikkben értekezem.
Azonban most karácsony van, ne menjünk el ezen irányba!
Inkább jussunk vissza a motivációs történetekhez!
Nem akartam elengedni a karácsonyi ötletemet és ekkor fedeztem fel, hogy több médiafelületen már sok évvel ezelőtt pár történet megjelent ebből a Sisa motivációs könyvből. Ezekből merítettem.
Ami el kell gondolkodtasson mindenkit, hogy a labdarúgásban nem csak a passzok minősége, a xG mutató, a taktikai elemek stb. a fontosak, hanem a játékosok motivációs szintje, mentalitása, nyomástűrése (csak gondoljunk bele Harry Kane első és második 11-esére a franciák ellen). Tehát a labdarúgás sokkal összetettebb és nem olyan könnyen megfejthető mint azt a szakértőknek kinevezett úriemberek próbálnak elhitetni velünk.
Összefoglalva, így karácsonykor ne a full pressignről vagy visszatámadásról beszéljünk és főleg ne a „méltán elhíresült” “labdabirtoklásból – labdaszerzésbe” zagyvaságára, hanem a lelkünk mélyéről induló vezénylő motivációról.
Sok a beszéd.
Jöjjenek a történekek!
Részlet: Sisa Tibor: A VÁLASZ című könyvből.
A MAG
A csapatom valahogy csak kereste a helyét. Nem mindenki érezte át, hogy
miért is van itt. Közülük egyesek voltak már jobb helyen is, ahol több pénzt is
kerestek. Ennek ellenére itt is óriásiak voltak az elvárások. Ezt sokan nem értették,
vagy nem akarták megérteni. Valószínűleg ezért is, de az öltöző hangulata
megoszlott. Hittek is meg nem is, bíztak is meg nem is a cél elérésében.
Voltak, akik építettek, míg mások csak kétkedtek – és akadt ennél rosszabb
is… Ekkor hangzott el ez a történet.
Srácok, most egy palóc történetet mesélnék el nektek. A palócokról már Mikszáth
is megírta, hogy jó emberek. Palócföld átnyúlik a mai Szlovákia területére
- Az Ipoly az ottani központi folyó. Természeti kincseiként sok minden említhető,
de talán leginkább hegyeit emelném ki. Tele van dombokkal, hegyekkel ez
a vidék. Így a földművelés sem egyszerű erre felé, mert a föld termőértéke egészen
alacsony. De a kenyérhez ültetni kell, és az állatoknak is kell adni enni. Így
az ültetés nagyon fontos. Sajnos lehet, a teremtő kissé elfordította a tekintetét,
mikor osztották a zsíros földeket, így valahogy ide nem jutott. Szinte duplán kell
dolgozni azért, hogy annyi teremjen, mint máshol, a jó földben.
Talán ez lenne a kisebb baj. A nagyobb, hogy a földek nem úgy vannak, mint
máshol, ahol terített asztalként terülnek el. Hanem itt a hegyek oldalán, tetején.
Völgyek apró csíkján. Ott aztán manapság is a gépeknek, de a régi időkben a lovaknak
még inkább meg kellett küzdeni minden lépésért, hogy vagy tudjanak
felfelé haladni az ekével, vagy nehogy lebucskázzanak lefelé a hegyről. De ha oldalt
haladtak a lejtőn, az sem volt leányálom, mert a barázdák szinte legörögtek,
nem ritkán a szántókkal egyetemben. Arról nem is beszélve, hogy a hegyek révén
nem ritkák a kövek sem a földekben. Így aztán sokszor csikorog az eke és
abba a földön dolgozók foga.
Viszont az igaz, hogy helyébe a teremtő olyan tájakat és „képeket” festett
Palócországba, hogy az segíti a lelket, és elviselteti a napi küzdelmet. A hegyek,
mikor tavasszal virágba borulnak, nyáron suhogó erdejükkel hűsítenek, ősszel
pedig ezernyi színnel pompáznak, az ám a szép látvány! De a telet se fejteném
ki, mert szemkápráztató, mikor a fák és hegyek hóval borítva egy egészen más
erőt sugároznak. Nem ritka látvány, és szívet gyönyörködtető, mikor a felhők leereszkednek
a hegyek tetejére, és megpihennek rajtuk.
Mintha áldás szállna erre a vidékre! De a völgyekben hömpölygő köd is sűrűn
vendég erre felé, ha benne van az ember, akár el is bújhat a világ nehézségei
elől, ha viszont egy fennsíkról nézi ezt, olyan, mintha tengert látna. A „Palóc-
tengert”, az alatta hömpölygő földközeli „felhő” miatt. Szerintem tudta a teremtő,
mit tesz. Amit az egyik oldalon elvesz, és szenvedésként lehet csak elérni,
azt a másik oldalon visszaadja, hogy akkor legalább a lélek legyen erős, és jobban
bírja a megpróbáltatásokat. Száz szónak is egy a vége, a mi Palócországunk
nehézséggel és szépséggel van telerakva.
Itt játszódik a történetünk. Réges-régen, valahol a hegyek között, egy fennsíkon,
messze-messze a nagy városoktól, élt egy öreg bácsika. Igen öreg volt,
mondhatni nagyon öreg. Az élet úgy hozta, hogy már senki nem volt mellette.
Csak ő, a hegyek és a suhogó erdő. Az erdő mélyén, kis hajlékában, petróleumlámpácskáját
meggyújtotta esténként, és fohászkodott az Úrhoz, hogy adjon
erőt neki a holnaphoz, és köszönetet mondott az eltelt napért. Felidézte szeretteit,
és öröm járta át szívét, így aludt el.
Reggel, mikor pirkadt, a bácsikánk szeme kipattant. Hosszú-hosszú évek
teltek el már, de ez mindig így volt. Meg kellett etetni a jószágait, lovát, kutyáját.
Aztán folytatódott tovább a napi munka. A házacskája körül mindig volt mit tenni.
Jött a tavasz, a nyár, az ősz és az a cudar tél. Csak ritkán jutott be a több kilométerre
lévő faluba, a lába már nem nagyon bírta a távolságot, a régóta vele lévő
biccentése már egyre inkább megerősödött, és a lovacskája is egyre nehezebben
viselte a hegyek adta kaptatókat. Őt is csak ritkán látogatták. Tisztességben,
becsületben és sok-sok munkában, szenvedésben, fájdalomban leélte életét. Volt-e
öröme…? Volt-e mosolya…? Volt-e élete…? Soha senki nem kérdezte….
Csak a hegyek értették. Sokszor kiült a hegytetőn lévő közeli tisztásra, és
nézte a naplementét, a réten legelésző lovát, a mindig mellette lévő kutyáját.
Ahová szeretett kiüldögélni, látta a Karancs-hegy hullámosan elnyúló tetejét,
de láthatta az Alacsony-Tátra csúcsait is, sőt kristálytiszta időben, még a Magas-
Tátra csipkés, tarjagos szikláit is felfedezhette. Sosem tudott betelni ezek látványával.
Sosem tudta, miért jó ez a lelkének, de megerősödve tudott új napra, napot
tenni.
Hogy mi járt a gondolataiban, nem tudjuk; mit látott a napfelkeltében, vagy
a lementében, nem látjuk. Csak azt érzékelhetjük, amit az ő öregecske szeme is.
Hogy a közelgő tél előtt megsárgultak a levelek a közeli és távoli hegyeken, helyenként
pedig szinte vörösen izzottak, esetleg aranylóan ragyogtak, vagy a
fenyvesek smaragd zöldje bukkant elő itt-ott.
Olyan színpompás volt, mint még talán soha. Mintha utoljára még a legszebb
formájukat szeretnék mutatni a barátjuknak, a palóc bácsikának. Aztán egyre
csípősebb lett az idő, és az őszi szél lefújta az utolsó leveleket is a fákról. De ekkor
a fenyvesek zöldje még inkább megmutatta magát, igaz, az sem soká. Mert a hó lehulltával szinte átfestette fehérré, csak egy-egy ág kandikált ki a hótakaró
alatt, és ezzel jelezte, milyen is az ő méregzöld színe.
A csípős tél megjött a hegyekre. Szépségét csak hidegsége tudta felülmúlni.
Esténként a bácsikánk a kályhája ropogó tüze mellett engedte ki a nappal megdermedt
tagjait. Úgy gondolta, ez a tél most olyan hideg, amilyet régen érzett.
Egészen csontjáig hatolt, de a munkáját el kellett látni, mert éhes szájak várták
őt, és hol hó, hol levél, hol fű volt, ami megszólította, hogy nem maradhat ott
rendezetlenül a takaros kis portáján.
Egyik zimankós este is a kályhácskája mellett üldögélt, és a fény megcsillant
a sarokban felállított karácsonyfájának almáin, mikor koppantást hallott az ablakán.
Először azt hitte, valamilyen jószága, vagy esetleg valamelyik erdei állat. Aztán
arra gondolt, hogy talán az őzike jött vissza, amit a múltévben a rekettyésben
talált a sárba beragadva és felnevelt. De kinézve az ablakon, csak azt látta,
ahogy a szél hordja a havat bősz munkával, mintha ez lenne a legfontosabb teendője.
Gondolta is, lesz mit söprenie holnap.
– Értitek…?
Mintha ez lenne a követelmény, hogy az udvar minden nap tiszta legyen, és
a hó játéka ne legyen látható. De kinek lenne látható…? Hát neki, az ő szemének,
szépérzékének.
Ekkor ismét hallotta a kopogást. De most az ajtón. Most kissé összerezzent.
Ha állat vagy a természet bármely tagja vagy része, attól neki nem kell félnie. Átvillant
az agyán, hogy nem egy embertársa okozott már neki fájdalmat. Igaz,
örömet is, és szeretteire gondolt. De ők már messze járnak… Viszont akkor ki lehet?
Rossz szándékkal jön-e? De gyorsan elhessegette ezt a gondolatát, és arra gondolt,
nem bajba került-e valaki, és ő a kis hajlékával segíthet neki, így karácsony
estéjén. Így odabicegett az ajtóhoz, és kinyitotta. Megijedt…
Előtte állt egy férfi nagy szakállal és egész vékony lepellel betakarva. Látta
már valahol, de nem rémlett, hol. Beengedte az idegent. Vagy mondhatnám, az
ismerős idegent. Megkínálta hellyel, majd ennivalóval is. Szabadkozott a szegénysége
miatt. De a vándor csak nyugtatta, nincs mit szégyellnie. Sokáig és
hosszasan beszélgettek, egyszer még a petróleumlámpáját is fel kellett töltenie.
Jólesett neki, és érdekes megnyugvást adott számára ez a beszélgetés. A vándor
olyan nyugalmat sugárzott és kiegyensúlyozottságot. Olyannyira, hogy még
azt is elfeledte, holnap ismét korán kell kelnie, és ellátni mindent és mindenkit,
mert számítanak rá az állatai.
Ekkor a jövevény belekezdett a mondandójába, és odafordulva a bácsikához,
így szólt hozzá:
– Sokszor figyeltelek a szemem sarkából. Láttam, milyen nehéz volt az életed…
Láttam, hogyan maradtál egyes egyedül… Láttam örömödet és sok bánatodat…
De láttam azt is, hogy sosem adtad fel… Láttam, hogy mindig hittél a szebb
és jobb jövőben… Láttam, hogy segítő kezet nyújtottál annak, akinek csak lehetett… Minden küzdésedet áldás kísérte, kísérje… Hű voltál, kitartó és alázatos…
Ezért is jöttem el hozzád. Ilyet csak igazán kevés halandóval teszek. Mivel mindent
megtettél és a lehető legjobban, így elmondom neked, hogy fel tudj készülni.
A palóc bácsika nagy megnyugvással hallgatta a vendéget, pedig olyan volt,
mintha vészjósló hírt akarna közölni az idegen. Úgy érezte, mintha a mindig is
ismert, régen eltávozott barátját hallgatná, mindenféle félelem nélkül. De az idegen
folytatta:
– Bácsika, a nyarat már nem itt töltöd az emberek között. Oda jutsz, ahová
nagyon sokan vágynak…. Rendezz el mindent, ne érjen semmit és senkit körülötted
váratlanul a távozásod. Látva odaadó életed, abban a kegyben kell, hogy
részesedj, hogy ezt tudhatod előre.
A bácsika nem ijedt meg, nem szorult össze a torka, vagy a gyomra. Tisztában
volt vele, hogy ez egyszer be fog következni, és most már biztosan tudta azt
is, hogy mikor. Mert úgy érezte, hogy ez az idegen nem is idegen a számára, már
nagyon sokszor látta, csak most éppen nem jut eszébe, hogy hol és mikor. De
úgy hitte, a szava igaz.
Elbúcsúztak. És az idegen még odasúgta neki.
– Fogunk találkozni….
A bácsikánk viszont a búcsú előtt addig-addig erősködött, míg az idegen
csak-csak felvette az ő kopottas, foltos ködmönét, sőt még útravalót is adott neki.
A vendég hiába mondta, hogy sem ködmönre, sem földi eledelre nincs szüksége.
Az sem talált meghallgatásra, hogy bácsikámnak ez az egyetlen felöltője,
és ezt nem adhatja oda. A házigazda hajthatatlan maradt. Így az idegen sem tehetett
mást, meghajolt a bácsi nagy szíve előtt – és elbúcsúzott.
A bácsika kiállt az ajtajába is, hogy búcsút intsen, abban a farkasordító hidegben.
De már semmit se látott a vak sötétben. Furcsállotta, hogy a küszöbétől
lábnyomokat sem látott, pedig a szél ilyen gyorsan nem tüntetheti el. Kissé elgondolkodott
ezen, de aztán visszament a lakásba. Lefekvés előtt az ágya fölé nézett,
a régi szentképre. Még asszonykája vásárolta annak idején. Megállt hirtelen,
és elgondolkodott. De aztán lefeküdt, mert tudta, hogy holnap sok éhes száj
várja őt.
A hajnal már felhasadt, sőt a pirkadat is elmúlt. A kis hajlékban már régen kialudt
a tűz, és a hideg jégvirágokat rajzolt az ablakra. A bácsika szeme lezárva
maradt, az arcán pedig valamilyen földöntúli mosoly ragyogott…
Az állatai egyre nyugtalanabbak lettek. A kutyája nyüszítve kaparta az ajtót.
A lova pedig erősen felnyerített az istállóban. Még a szél is jobban rázendített, és
az öreg eperfa ágait leszakítva, az ablaknak koppantotta. Majd hirtelen nagy
csend támadt. Olyan mély és halálos csend, amilyet az erdő mélyén csak ritkán
hallani… Talán csak akkor, amikor a farkasok vagy az öreg medve végigsétál rajta, és mindenki tudja, hogy most a csendnek jött el az ideje. Erre a csendre figyelt
mindenki, egy öreg arc is a ház jégvirágos ablakából.
A kis puli törte meg a csendet: vidám ugatással és farkát csóválva üdvözölte
a mélyen ülő szemeket. Kissé elszunyókált a bácsikánk. Sokáig maradt fenn az
éjjel. Kapta magát gyorsan, és már pattogott is a tűz. Majd kiment a gangra – és
mit látott? A ködmönét a kampóra szépen fellógatva, de milyen érdekes: olyan,
mint vadonatúj korában, még a folt is eltűnt róla. Nem értette, és csak ingatta a
fejét, mondván, ez az ismerős idegen csak nem fázik majd meg. De nem volt ideje
törni a fejét ezen, mert volt dolga, és ellátta kissé megijedt barátait, felsöpörte
az udvart, és máris minden az eredeti kerékvágásba zökkent.
A tél elmúlt, minden szépségével, megpróbáltatásaival. És jött a tavasz, mely
fenn a hegyekben sokkal hirtelenebben köszönt be, mint máshol. Egyik nap
még a fák rügyei festik át az erdő színét, néhány nap után már a zsenge zöld hajtások
színe bukkan fel a fákon. A rét is sárgás-barnásból gyorsan zöldre vált. Aztán
jönnek a virágok és a felejthetetlen illatuk, mely beleivódik nemzedékről
nemzedékre az emberekbe. A megújuló, ismét erőre kapó természet illata ez. A
kis ház körül is minden új arcot váltott. A háziállatok egyre vidámabb és nyüzsgőbb
életet mutattak. Csak egy valaki nem újult meg. A mi bácsikánk. Neki egyre
nehezebbek lettek a napjai. Egyre fáradtabb lett a napi munkától…, egyre nehezebben
látta el állatkáit… Egyre többet kellett megpihennie.., fogyott az erő…
De mindenki vigyázott rá. Még az oktondi és most született kisgidákra is szúrós
szemmel nézett rá az anyjuk, ha lökdösni próbálták a gazdájukat.
Teltek a napok, s egyre hosszabbak és melegebbek lettek. Már a föld is érezte,
hogy elbírja a magot, és már nem is fagy meg benne. Eljött a szántás ideje.
Előző este a bácsikánknak sokáig maradt a tekintete a szentképen, és hirtelen
belenyilallt valami. Hiszen ez a kép szakasztott úgy néz ki, mint az idegen. Csak
nem….? Az lehetetlen…, vagy mégis…? Ilyen megtiszteltetést… Ezután még sokáig
nem tudott elaludni.
Minden átfutott rajta. Látta szeretteit, látta életét, lepergett előtte minden,
azután elnyomta az álom. Másnap a bácsikánk már nagyon nehezen tudta a
rossz lábát a másik, jó lába után tenni. Bement a pajtába, megölelte a lova nyakát
– mely egy hosszú, végtelennek tűnő ölelés volt. A lovacskája nem tudta viszszaölelni,
csak a fejét hajtotta óvatosan a vállára gazdájának, és úgy álltak percekig.
Aztán a gazda felszerszámozta lovát, és mögéje akasztotta az ekét. Tudta a
ló, hogy ez nagyon fontos, és egy pillanatra sem ellenkezett, sőt még igazgatta is
nyakát a hámba a remegő kezet segítve és lépte át az ekét tartó kötelet. Tudta,
hogy ez a munka mindenkinek jó lesz. Ettől a munkától lesz majd kenyér a gazdája
asztalán, és ettől új erőre kap majd. Azt is tudta, hogy ezzel lesz termény és
ennivaló a többi állatnak. Még annak az őt sokat bosszantó kosnak is, akit valójában
szeretet, csak ne lenne olyan tolakodó.
A bácsika, ha lassan is, befogta lovát, és felszántotta a kicsi földecskéjét. A
pejkó sem volt már fiatal, de úgy húzta az ekét, ahogyan még sohasem. Minden
lépését óvta a gazdájának. Tudta, a bácsi a barátja és oltalmazója. Sokkal tovább
tartott a szántás és a boronálás, mint eddig bármikor. Az állatkák ezt megérezték,
ott álltak a földecske szélén, és nézték a párost… Egy pillanatra sem vették
volna le szemüket a gazdájukról. Amikor végeztek, a bácsikánk nyakába akasztotta
a maggal teli tarisznyáját, és elvetette a magot. Lassan haladt, nagyon lassan.
Tudta, hogy a legjobb magokat választotta ki, és a legjobb helyre kell, hogy
kerüljenek a földbe. Sok éhes száj várja, hogy szárba szökkenjen, és jó termést
hozzon ebben a nehéz földben.
De tudott a bácsika mást is. Tudta, hogy ő már ezt a magot és abból kikelő
kalászt nem fogja learatni…
Tudta, hogy ő vet, de már nem ő arat…
Tudta, hogy ebből a magból ő már nem fog lisztet visszahozni a lovacskájával
a malomból…
Tudta, hogy ő már ebből nem fog kenyeret sütni…
Ő már mindent tudott…
Mégis boldog volt, amikor elvetette a magot, és mosoly ragyogott az arcán…
Ez a mosoly aztán végigfutott a hegyeken, völgyeken, a suhogó erdőn és
minden lakóján…
És a mindenség visszamosolygott…
Na, gyerekek, mi értelme volt ennek, hogy valaki tudja, már nincs tovább, de
mégis, nehéz munkával elveti a magot…? Tudja, hogy ő már abból a magból
nem fog kenyeret sütni…, mégis elülteti magot…
Nos, ennek a történetnek nagyon fontos értelme és üzenete van nekünk, embereknek.
Az, hogy nekünk felelősségünk és feladatunk van…
Meg kell érteni, hogy dolgunk van, akkor is, ha ezer baj ér; akkor is, ha megbántanak;
akkor is, ha akár ki is kiröhögnek… Ez földi életünk fontos értékmérője,
hogy ellátjuk-e a feladatunkat, amit ránk rótt az ég, vagy nem…
A legfontosabb feladataink egyike, hogy tisztességben, szeretetben felneveljük
a gyermekeinket… Adjunk nekik útravalóul olyan értékrendet, amellyel
majd ők is meg tudják vívni a harcukat…, és átadják azt a következő, felnövekvő
nemzedéknek…
Vannak feladataink a társainkkal és embertársainkkal szemben is, mégpedig,
hogy örömet szerezzünk nekik, és boldoggá tegyük őket is, magunkkal
együtt…
De sok-sok feladatunk van még, kisebbek és nagyobbak is. Mint itt például
most nekünk is van.
Nektek és nekem is van itt feladatom.
Eredményt kell elérnünk…, fel kell jutnunk…, és nem azért, mert ez, ki tudja,
mivel jár…
Hanem azért, mert vállaltunk valamit, és azt el… kell… látnunk!
A feladatot, amit elvállaltunk, azt meg… kell… tennünk!
Az élet arról szól, hogy lássuk el, ami a teendőnk!
Az a dolgunk, hogy a legapróbbtól a legnagyobbig, végrehajtsuk azt… Aki ezt
igyekezettel teszi, az meg fogja kapni a jutalmát… Lehet, hogy nem akkor, mikor
éppen ott van…; lehet, hogy nem akkor, mikor kellene…; lehet, hogy nem akkor,
amikor várjuk…, de higgyétek el: az élet idővel biztosan megjutalmazza a
kitartást…
Sajnos, sokszor jártam már úgy, hogy ott és akkor nem értékelték az erőfeszítéseimet.
Legjobb tudásom szerint dolgoztam, mégsem én arattam. De ekkor
mindig azt a példát hozom fel a tanítványaimnak, játékosaimnak, amelyet
a volt tanáromtól hallottam. Aki azt mondta: „Úgy tanuljál, úgy dolgozzál:
ha nem leszel, hiányozzál”. Igaz, sokszor éreztem úgy, hogy ahol éppen
dolgoztam, nem kaptam meg az illő tiszteletet, mert amennyi energiát a munkára
fordítottam, annak a töredéke sem jött vissza. Ettől függetlenül, mindenhol
próbálom a legjobb tudásom szerint ellátni a feladatomat. Igyekeztem tanítani,
nevelni, helytállni és értéket közvetíteni. Volt olyan, ahol ez gyorsan
nőtt, mint a jó földbe vetett mag. Volt, ahol nagyon nehezen szökkent kalászba.
De én egy pillanatra nem adtam fel a küzdelmet, annak érdekében, hogy
lehessen majd aratni. Ha pedig más arat, azt is örömmel látom, mert tudom,
hogy mit tettem érte, és hogy mindent megtettem, amit kellett.
Ahol ezt a történetet elmondtam, ott kissé lassan szökkent szárba a mag,
de végül úgy láttam, lesz még a termésnek újabb és újabb magja, amely szaporodhat.
Ott, ahol voltunk, akkor elláttuk a feladatot, és elértük a kitűzött célt. Csapattá
váltunk, és vigyáztunk egymásra. Az igazi aratás viszont másnak jutott.
