SISA TIBOR: VÁLASZ c. motivációs könyvéből részlet
Az érződött, hogy a bolgár csapat elleni győzelem minden szinten összefogást hozott a
magyar labdarúgásban. A szurkolók, a vezetők, a média és természetesen a csapat,
mindenki olyat érzett, amilyet már nagyon régen élhettünk át a magyar labdarúgásban.
Elérhető közelségbe került a kijutás a világbajnokságra. Ha csak még egy meccset
megnyernénk, az egyiptomi vb résztvevői lehetnénk. Ez óriási siker lenne. A csapat és a
magyar foci minden résztvevője átérezte ennek a jelentőségét. Sajnos, volt egy nagy
bökkenő: az előző Európa-bajnoki győztes spanyol csapattal kellett megvívnunk a
következő meccset. Tudta és tudja mindenki, hogy a hispánok nagyon magas szintű
játékerőt képviselnek, így szinte lehetetlen feladat előtt állunk. De bíztunk és hittünk, hogy
sikerülhet.
Akik nem élnek a futballban, és nem teljesen ismerik az erőviszonyokat, még azok is
óvatosak voltak. Akik pedig pontosan tudták, hogy hol, mekkora lehetőségek vannak,
azok érezték, hogy ezt a találkozót csak óriási bravúrral lehet hozni. De az biztos, hogy
egyre többen, mondhatni, mindenki egy emberként a csapat mellett állt. A játékosaink is
tudták, itt most közel kell kerülni a csodához, hogy a bravúr sikerülhessen. A fiúk az
edzéseken felszabadult, fegyelmezett munkát végeztek, de érezni lehetett, keresik a
fogódzót mindenben, hogy bekövetkezhessen a nagy meglepetés, és kiverjük a
spanyolokat.
Ráadásul a spanyol csapat az előző mérkőzésén kikapott a németektől, így a győzelmünk
esetén az is előfordulhatott, hogy az ibériaiak kiesnek az Európa-bajnoki sorozatból, és
mi, ilyen kis országként a legjobb négy közé jutunk, ők pedig nagy, hatalmas és diadalmas
nemzetként haza kell, hogy kullogjanak. Egy biztos, ezt a meccset nem vehetik félvállról,
mert bekövetkezne az a szégyen, hogy a búcsúzniuk kell.
Tehát nagyon motivált és felajzott csapat ellen kellett életünk meccsét játszani. Ezt ekkor
már mindenki tudta, és átérezte. Itt is eljött az utolsó nap és az utolsó délelőtt is. Már
látszott a játékosainkon, hogy várják, mi lesz a megbeszélésen.
Azt a történetet éreztem a leginkább odavalónak, amelyet az egyik korábbi csapatomnak
már réges-régen elmondtam. Mint már említettem, közel ötszáz történetet írogattam össze
az idők folyamán. Ezek sokszor csak arra az adott pillanatra megfelelőek. De akadhat
köztük olyan is, amely a pillanat hasonlósága vagy a szituáció azonos jellege révén
egymáshoz simulhat. Amikor ezt a történetet annak idején elmondtam, szintén nehéz
helyzetben kellett helytállnunk. Nos, akkor ez segített, sikeresek lettünk, így már csak
babonából is ehhez nyúltam.
Srácok, nagy meccs előtt állunk. Mondanék valamit, talán segíthet nekünk. Így hangzik a
történetem, amely egy nyári táborban játszódik. Nyaranta ugyanis sok táborba el szoktak hívni,
és én igyekszem mindenhova elmenni. Nem kell tartani attól, hogy pénzt kérek érte, mert
gyerekfociért még sosem kértem és nem is fogadtam el egy fillért sem. Egy NB I-ben dolgozó
edzőnek szerintem valahol kötelessége is, hogy népszerűsítse a labdarúgást, és ezt nem pénzért
kell tennie. Így volt ez nyáron is. Több helyen is voltam, és nagyon sok élménnyel gyarapodtam
én is, és remélem a gyerekek is, de legalább fekvőtámasszal igen, az biztos. Tehát az egyikről
ilyenről mesélnék.
A sporttábor szálláshelye és a pálya közötti távolságot a gyerekek sétával tették meg, de én a
tábor egyik vezetőjével együtt kocsival mentem, hogy felrakjuk a bójákat az edzésemhez. A
vezető említette, örül, hogy eljöttem, és a gyerekek is nagyon várnak, már csak azért is, mert
többen lemondták előttem az edzésvezetést. Azt feleltem: mivel megígértem, hát itt vagyok! A
vezető ezek után előre szabadkozni kezdett, hogy a gyerekek nem olyan ügyesek, mint az NB
I-ben. Megnyugtattam, hogy ne aggódjon, én a legalsóbb lépcsőfokról kezdtem, és mindent
végigjártam. Nem érhet meglepetés.
Megjöttek a gyerekek a másik vezetőjükkel. Mindjárt be is mutatkoztam nekik egypárszor tíz
fekvőtámasszal. Nagyon élvezték. Osztottam is tovább nekik, nehogy azt higgyék, odamentem
üres kézzel. Volt, aki a furcsa gatyájáért kapott, mert sikerült neki olyan gatyában megjelennie
edzésen, amelyiken tengerpart, pálmafák, de még talán kismajom is látható volt. De izgága
mozgásért, kerekedő tekintetért, kóborló koncentrációért is osztottam rendesen, csak hogy
egypárat említsek. Tartottam már vagy ezerötszáznál, és még csak az edzés elején jártunk,
amikor az egyik kislegénynek, talán a legkisebbnek is dobtam egy tízest, sérülés imitálásáért.
Aztán pár perc után láttam megint, hogy ez a kicsi, csak húzza a lábát. Hát nem is voltam rest,
és már adtam neki a további bicebócaságért és az öngyógyítás elmulasztásáért még egy tízest.
Vágta is magát hasra, mint eddig, és mint a többi, nevetett.
De akkor valami szíven ütött… Mert, ahogy nyomta a fekvőt, minden másodiknál hasra esett…,
a kezével is volt valami baj…, a tenyerét sem tudta rendesen letenni az egyik kezén, csak úgy,
a csuklóján tartotta magát, befordított tenyérrel. Aztán, amikor megvolt neki a tízese, felpattant,
nevetve, vagy legalábbis próbált, de eléggé nehézkesen ment neki a gyengécske keze és a
gyengécske lába matt…
Akkor már láttam, hogy ott nagy a baj. Azt hittem, elsüllyedek, egy kicsi és mozgássérült
gyereknek a problémája miatt adtam fekvőtámaszt…
Ránéztem gyorsan a tábor vezetőjére, hogy most mi legyen, de ő csak mosolyogva bólintott,
minden rendben. Csináljam csak, mindenki nagyon élvezi az edzést, és ne vegyek észre
mindent. Így is lett.
Meg is feledkeztem erről, mindaddig, amíg az ebédnél a mi asztalunkhoz oda nem bicegett
Danika – mert így hívták. Egy képet íratott alá velem.
Ott, akkor, a táborvezetőkkel szóba jött Danika. Meséltek róla. Mondták, a szülei mesélték,
hogy szülésnél a köldökzsinór rácsavarodott, és oxigénhiányos lett a gyerek. Ebből fakad a
mozgáskorlátozottsága, de mindent elkövetnek érte, és mindig elhozzák a táborba. Aztán
mesélték a szülők révén azt is, hogy Danika sokáig nem is beszélt, és mozogni sem nagyon
akart. De a szomszédjukban egyik nála nagyobb fiú rászoktatta a „focira”. Eleinte még tiltották
is, aztán rájöttek, hogy a fiúcska egyre jobban erősödik, és a kedélyállapota is egyre jobb. Sőt
még a tanulásban is javul, bár addig is kitűnő tanuló volt. Így, szép lassan, az addig elhanyagolt
foci szinte a legfontosabb dolog lett Danika családjában. A szomszédfiú és a focitábor
hozzátartozott az életükhöz.
A vezetők azt mondták, tizenkét éves kora ellenére nem tudsz olyan kérdezni, amit, akit Danika
ne ismerne a fociban. Délután a kisebbeknek is edzést tartok, ne lepődjek majd meg, de őt oda
is engedik, mert úgyis addig könyörögne, amíg nem hagynák neki.
A délutáni edzésen természetesen ott volt a kis Dani, de ott azért volt már nála sok kisebb gyerek
is. A koreográfia hasonló volt, mint délelőtt. Nekik is nagyon sok ajándékot vittem. Körülbelül
1000 fekvőtámaszt osztottam szét közöttük, szinte testvériesen. Dani már alig várta, hogy neki
is jusson belőle; nem is vehettem el tőle ezt az élményt…
Aztán a szemem sarkából figyeltem a játékát is. Higgyétek el, nagyon ügyes volt. A labda ragadt
hozzá, szeme volt minden átadásának. De ha futni kellett, vagy ütközni, akkor már nem sok
esélye maradt, még a kicsik között sem. Egy biztos, nagyon élvezte az edzés minden percét.
Aztán az edzésnek vége lett.
Én még ott maradtam, és kiültem a centerpálya lelátójára. Nem telt bele tizenöt perc, Danika
már ott ült mellettem. Füzet volt a kezében, benne kivágott újságcikkek, játékosokról,
klubokról, edzőkről, és csak mesélt és mesélt. Néha kérdezgettem, már csak úgy
vizsgáztatásképpen is, de mindent tudott. Hihetetlen mennyiségű tudást gyűjtött össze a fociról.
De tudtam, éreztem, hogy fog valamit kérdezni tőlem…
Aztán megint sorolta a csapatokat és tagjait, meg ki hová igazol, úgy a magyart, mint a külföldit.
Aztán egyszer csak felém fordult.
Tudtam, hogy most jön a legnehezebb.
Rám nézett csillogó szemével, és mondta.
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz Danika – feleltem.
– Tibi bácsi, lehetek én NB I-es focista…?
Mintha kést szúrtak volna belém…, pedig számítottam a kérdésre.
Én mondjam meg ennek a kicsi gyereknek, hogy soha…
Én ezt most nem tehetem meg…
Pedig nagyon vigyázok, hogy ne beszéljek össze-vissza, és ne hazudjak. De ott és akkor úgy
éreztem, nem tehetek mást, és azt mondtam:
– Igen.
– De Tibi bácsi, tudja, a lábam… – mondta Danika halkan, és a szeme már talán máshogy
csillant meg…
Erre én kissé zavartan mondtam, hogy nem olyan nagy baj az, és majd egyre jobb lesz.
– De Tibi bácsi, a kezem is, tudja, és futni sem tudok úgy, mint a többiek…
Csend lett, hosszú, mély csend.
De megtörtem a csendet és azt mondtam neki:
– Danika, látom, nagyon akarod, nagyon szeretnéd, és mindent megteszel érte. Így ez nagyon
jó.
De ő csak nézett, és látszott, nem biztos, hogy elfogadja, amit mondtam.
– Figyelj, Danika, mondok egy mesét neked, és akkor, lehet, megérted.
Már mosolygott ismét, és figyelt, a szeme örömtől és érdeklődéstől ragyogott. A mese az jó,
sugárzott róla.
– Na, figyelj. Volt egy selyemhernyó-tenyésztő, messze, Kínában. Tudod, a hernyóból báb lesz,
abból meg lepke, és ez így megy folyton-folyvást, és a bábnak a gubójából szedik össze a
selyem anyagát.
– Tudom – mondta.
– Tudtam – feleltem, és mosolyogtam.
– Na, a selyemhernyó-tenyésztő egy szobában tartotta a hernyóit, és etette őket finom
eperfalevéllel. Látta, amikor begubóztak, és figyelte, mikor kelnek ki a gubóból. Amelyik báb
már mozgolódott, szépen óvatosan megfogta, és segített neki szétnyitni a bábot. Aztán a kikelő,
gyönyörű pillangót nagyon óvatosan letette az asztalra. Így tett ötven darabbal, amelyeket
szépen felsorakoztatott az asztalon egymás mellé. De aztán el kellett utaznia a selyemhernyó-
tenyésztőnek egypár napra. Mikor visszajött, izgatottan lépett be a szobába, ahol a hernyógubói
voltak. Nagy örömmel látta, hogy a szoba telis-tele van ide-oda repkedő pillangókkal. Örült a
szíve, és gyönyörködött bennük.
De, egyszer csak ránézett az asztalra.
Aztán elkezdett számolni, egy, kettő, harminckettő, ötven. Aztán ismét nekifogott, most már
izgatottan, tíz, húsz, negyven, és ismét pontosan ötvenig jutott. Az asztalon ötven pillangó
sorakozott éppen úgy, ahogy ő odaállította őket.
Azok már soha többé nem tudtak repülni…
– Soha…? – kérdezte Danika kissé elkámpicsorodva.
– Soha – mondtam.
– De, miért? – és már majdnem sírt.
Látod, Danika, az életben küzdeni kell, sokszor szenvedni is. Annak a kicsi pillangónak, akinek
segített a selyemhernyó-tenyésztő, nem tudott úgy megerősödni a szárnya. Mert szükség lett
volna a kis pillangónak arra is, hogy a pici szárnyaival szétfeszítse a gubóját. Attól is erősebb
lett volna.
Danikám, a küzdés nagyon fontos, és én azt látom, hogy te küzdesz, nagyon küzdesz… Ez
pedig így nagyon jó. Nagyon-nagyon jó… A küzdelem megerősít… Így pedig megtalálod majd
a helyed a labdarúgásban és az életben. Lehet, nem a focipályán, hanem még fontosabb helyen
fogsz majd segíteni a focinknak, vagy az országunknak.
Danika, én biztos vagyok benne, hogy te gyönyörűen fogsz repülni, mint a pillangók…
Mosolygott, és láttam, hogy gondol valamire, és az ő elképzelt belső képe révén elégedettség
ül ki az arcára.
Este, vacsora után még egypár szót szóltam a gyerekekhez és vezetőkhöz búcsúzóul. Aztán
kikísértek a kocsimhoz, és már éppen indultam volna, amikor Danika odafutott bicebóca
mozgásával a kocsihoz. Behajolt az ablakon, és odasúgta nekem.
– Tibi bácsi, Tibi bácsi biztosan tudom, hogy én fogok repülni… Fogok repülni… – ismételte.
Még most is belecseng a fülembe ez a mondat, és már örökké bele is fog…
Akkor ott szerencsére elindultam, de lassan mentem, mert valami belemehetett egyszerre
mindkét szemembe, és még félreértette volna valaki, hogy egy kemény, határozott edző
törölgeti a szemét…
Miért is mondtam én el ezt nektek?
Mert mindig küzdeni kell és mindig újjászületni…
Aki küzd, az megerősödik, és bármit elérhet…
Nem a segítségre kell várni. Csak magunkra, magatokra, egymásra számíthatunk. Csak ebben
bízhatunk, és ez adjon erőt…
Mert amit te teszel meg, és becsülettel, tisztességgel teszed ezt, annak mindig lesz eredménye…
Sokszor nehéz, sokszor szinte emberfölötti erő kell, de sose feledd, ettől leszel erős, és ettől
leszünk erősek…
Küzdeni mindig van értelme…
Ha én ezt látom rajtatok, biztos vagyok benne, hogy nem marad el a siker sem.
Tehát nem kell tartani soha, senkitől és semmitől, ha így vezeted az életed.
Ha így gondolkodunk, és cselekszünk, biztos vagyok benne, hogy sikeresek is leszünk, egy
pillanatig se legyen álmatlan éjszakátok ez esetben, mert aki küzd, az mindent megtesz a
sikerért.
Ezt várom, és én ilyen csapatot akarok…
Azt várom, hogy így gondolkodjatok és cselekedjetek, akkor győztesek lesztek, és erre
tanítsátok majd meg a gyerekeiteket is.
Nos, a mérkőzésen olyasmi történt, ami ritkán fordul elő a futballpályákon. A nagy és
hatalmas, óriási futballkultúrával rendelkező Spanyolország kikapott a magyar
válogatott csapattól. Aki látta a mérkőzést, mindenki úgy vélekedett, hogy megérdemelten
nyertünk. Olyannyira, hogy ezt még az ellenfél edzője is elismerte. Mindegyik játékosunk
erőn felül, 110 százalékot teljesített, és az élete árán is győzelemre törve játszott. Sokan
nem hittek a szemüknek, hogy a mi játékosaink, akik akkoriban főleg a hazai NB III-ban
játszottak, hogyan tudják felvenni a versenyt, a ritmust a spanyolokkal.
Pedig ez ott és akkor úgy történt! Frenetikus volt a boldogság, kijutottunk az egyiptomi
világbajnokságra, és bejutottunk az Európa-bajnokság elődöntőjébe. Egy kis ország nagy
napja volt ez… Azért is mondom, és merem is állítani ezt, mert a minket követő magyar
szurkolók és az otthoniak is kitörő örömmel fogadták a győzelmünket. Fantasztikus érzés
volt tudni, hogy örömet szereztünk magunknak és másoknak is. Úgy hiszem, hogy itthon
az utóbbi években sajnos kevésszer fordult elő ilyen felhőtlen boldogságot kiváltó érzés a
labdarúgás kedvelőiben. Akkor és ott azt mondta egy újságíró, hogy huszonnégy éve nem
volt ekkora siker a focinkban. Én ezt akkor sem és később sem hangsúlyoztam. Ott inkább
a nagy egymásra találás pillanatának érzését emeltem ki.
A játékosok hosszú percekig ünnepeltek a szurkolóinkkal. Az újságok
szuperlatívuszokban írtak a csapatról. Volt egy sajtós, aki észrevette, hogy egyik
játékosunk a meccs előtti pillanatban az ajándék labdát nem kirúgta a nézőknek, hanem
odavitte egy, a pálya szélén álló, és a meccs kezdetére váró kerekes székes kisfiúnak.
Láttam… Büszke voltam… Talán már azt is tudtam, ezt a meccset nem veszíthetjük el,
pedig akkor még életünk mérkőzése előtt álltunk…
