Magyarországon az edzői társadalom nagy része úgy tesz, mintha azonosulna a Bozsik program versenyrendszerével.
Miközben a Bozsik programon kívül a csapatok “kalóz ligabajnokságokat” szerveznek. Ahol viszont nincs erre mód, ott rendszeres helyi tornákat, vagy edzőmeccseket hoznak tető alá a csapatoknak.
Miért?
Azért, hogy biztosítsák játékosaik versenyeztetését.
Az a tornarendszer filozófia, ami a Bozsik programot létrehozta, többek véleménye szerint, arra a hipotézisre épül, hogy a magyar edző, ill. a magyar szülő hülye.
Hiszen az edző, és a szülő ha győzelemről és első helyről van szó, mint a vadállatok, megszállottként üvöltenek a pálya mellett, ami valljuk be eléggé frusztrálhatja a fiatal játékosokat.
További érvet hoznak fel a tornarendszer mellett kardoskodók, hogy bajnokság esetén az edző elhanyagolja a képzést. Ami csak azért sem állja meg a helyét, mert a játékosok képzése semmit sem változik (torna ide, torna oda), hiszen maga a szellemi vezető (az edző), a tornarendszer bevezetésétől, még ugyanannyit fog tudni, de leginkább nem tudni a labdarúgásról.
A Bozsik programtól egyébként csodát nem várók véleménye szerint sántítanak a program mellet kardoskodó érvek.
Hiszen állításuk szerint, a képzés következő lépcsőjét mindig az a labdarúgó probléma jelenti, amit a saját csapat kitermel, a versenyhelyzetben lejátszott bajnoki meccsen, egy idegen csapat ellen. Ehhez viszont jó diagnosztának és terapeutának kéne lennie az edzőnek.
Feltehetőleg igaz azon állításuk, hogy az a lineáris időfelfogást valló tanterv menetű labdarúgó képzés, amelynek tanmenete megtalálható a három B könyvben (Both-Bicskei-Baranya), nem igazán állja meg a helyét a spirális időfelfogást valló labdarúgó képzéssel szemben. Arról beszélni sem érdemes, hogy a Hármak könyve igencsak ellentmond filozófiailag és szakmailag is egymásnak.
A labdarúgás fórumán tartott spanyol előadó kimondottan kihangsúlyozta, hogy Spanyolországban a játékot (úgy önmagában), külön választják a versenyeztetéstől. Ezért ők a VERSENYEZTETÉS (csupa nagybetűvel) mellett törnek lándzsát. Pontosan azért, hogy már gyermekkorban szokják a játékosok a nyomás alatti teljesítést.
A dolog persze nem lenne ilyen bonyolult, ha végre valahára valaki megkérdezné a gyerekeket, a jövő játékosait:
- Ők mit szeretnének?
Mert a gyerekek szemszögéből elég komikusan néz ki, hogy ostoba felnőttek, rájuk hivatkozva hosszútávú programokat szerkesztgetnek 4- 6 évenként, és arról vitatkozgatnak évek őta, hogy tulajdonképpen nekik mi a jó?
Miközben több tízezerre tehető azon játékosok száma, akik az utóbbi évtizedekben nem futották be azt a karriert, amit befuthattak volna, pontosan azért, mert nem kapták meg azt a képzést, amit megkaphattak volna egy egészségesen működő labdarúgó környezetben.