Írta: Kiss László
labdarúgó szakedző, UEFA Pro licences edző
A fejlődés előtt nincs akadály, így a játékrendszerek fejlődése sem áll meg, az előrelépés minden bizonnyal folytatódik, hiszen az esélytelenek csak a nagyobb taktikai felkészültség mellett válhatnak egyenrangú ellenfeleivé nagy nevű vetélytársaiknak. Ha azonban ez igaz, akkor igaz az a nézetem is, hogy minden mérkőzésre a csapat
elé csak egy célt szabad kitűzni: ez pedig nem más, mint a GYŐZELEM. Ha ez nem sikerül, akkor is jobb egy olyan mérkőzést elveszíteni, ahol bátran, kockázatvállalással, kezdeményezően játszottunk, mint egy olyant, amelyet szenvedve, kezdeményezés nélkül elbuktunk.
Bevezetés – Történelmi előzmények
A labdarúgás filozófiájának a mélyreható változásai, amelyek alaposan átalakították a játékosok felkészítésének szinte minden területét, és nagyban befolyásolták a játékrendszerekben belül alkalmazott taktikai
feladatokat, mint az egyén, mint a csapat tekintetében – hozták azt a futballt, amit ma Európa élcsapatai játszanak, és amelyeket minőségi labdarúgásnak neveznek világszerte.
A technika és a sporttal foglalkozó tudományok fejlődése, a számítógép elterjedése és alkalmazása, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a különböző elemző programok segítségével azt a „tudást, ami az előnyt meghozza” ki lehet elemezni és a saját csapat számára pozitívvá lehet tenni.
1994-ben írtam egy könyvet „A 91. Perc” címmel, kifejezetten szakmai indíttatásból, amelyet sokan és sokszor emlegetnek szakmai berkekben, (még napjainkban is) mert az abban leírtak „köszönő viszonyban voltak azokkal a megállapításokkal”, amit akkor a szakemberek látni véltek a világ labdarúgásából.
Ezen tanulmány keretein belül – nem törekedvén a teljességre – a VÉDEKEZÉS változásaival szeretnénk foglalkozni, és egyben kérek mindenkit, hogy nézzék el, ha soraim túlságosan egyéniek, de azt szeretném, ha „közös gondolkodásra késztetne” mindenkit,
aki e sorokat majd elolvassa.
Miről írtam, 1994-ben? (részletek)
Az angolok megalkották a céljátékot, amit a hollandok a totális játékban fejlesztettek tovább. A szakemberek számára felismerhetővé vált, hogy a gyors és szervezett labdarúgásban nehéz külön kezelni a játék
alapelemeit: a technikát, a taktikát, a kondicionális és a pszichés tényezőket, mert így a felsoroltak soha nem látott egységben jelentek meg a világ vezető csapatainál.
Három alaphelyzet jelenik meg taktikai kihívásként:
1. amikor a csapat birtokolja a labdát,
2. amikor az ellenfélnél van a labda,
3. és arra a pillanatra, amikor változik a labda birtoklása
Néhány érdekes adalék mindehhez:
Először a csapaton belüli szervezettség formái egységesebbek lettek, alapvetően módosul az egyéniségek csapaton belüli szerepe, a csapatjelleg dominál.
Másodsorban a megerősített középpálya a döntő, mert már a félpályán túl megindul a védekezés. A támadásokban tevékenyen részt vesznek a középpályások, – támogatva a védőkkel – így a játék dinamikus, színes, szervezett.
Harmadszor jól megfigyelhető, hogy a „totális labdarúgás” együttes labdaszerzési lehetőségei mennyire beépültek a ma játszott
rendszerekbe, már szinte észrevétlenül játsszák a csapatok. A „fegyelmezett csapatjáték” a legfontosabb tényezője a mai labdarúgásnak, mert mindig egyben (30–35 m-en belül) kell legyen a csapat a játék mindhárom fázisában.
Negyedszer kiteljesedett a kontrajáték vagy kombinációval, vagy gyors indítással.
Ötödször egyértelmű lett a játékosok személyiségéből fakadó – erkölcsi, akarati és pszichés – tényezőkre való támaszkodás.
Már a világbajnokság előtt megfigyelhető volt, hogy a játékosok felállási formái, valamint a feladatkörük változásai megszüntették a posztokhoz való merev ragaszkodást – egyensúlyt találva ezzel a védekezés és
támadás egységében.
A játékrendszereket nem a felállási sablonok, hanem a támadó és védő feladatok összegzése határozza meg. Egységes rendszereket játszanak a csapatok, olyanokat, amelyek egységesek, rugalmasan alkalmazkodnak az adódó játékhelyzethez főleg védekezésben, de támadásban is. Ezzel kiteljesedett a céljáték!
Ezekben a szisztémákban egyben vannak a csapatok a pálya minden területén. Mindig a labda helyzetétől függően, a legmegfelelőbb zónákban állnak fel, a játéktér megfelelő harmadaiban és megfelelő számban.
Védekezés
Az 1994-es VB-t megelőző időszakban megfigyelhettük, hogy a védőjáték a kombinált védekezés és a területvédekezés letisztult kombinációit jelenti, ahol a maximális biztonságra való törekvés mellett fontos tényező a támadás előkészítések szervezése és esetleges befejezése.
Vegyes védekezés szabad játékossal
Olyan helyezkedési forma, ahol több játékos (csapat-rész) összehangolt cselekvése a lényeg. Itt a hátsó védők – a söprögető kivételével – embert fognak, a középpályások területére érkező emberfogást játszanak,
embertámadással.
Kétféle feladata van a védekező csapatnak.
• az ékek ellen követő emberfogás,
• területvédekezés a középpályán.
Ez a védekezési mód lehetővé tette:
• a biztonságos védekezésből való kiindulást
• és megteremtette a lehetőséget arra,
hogy a középpályások a védelem közvetlen segítségére legyenek.
Területvédekezés
Olyan helyezkedési forma, amely kizárja a labda és a saját kapu közti terület megjátszását, különösen azokon a területeken, ahol
még megakadályozható a gól, a gólpassz.
A védő a területén kialakuló támadás megakadályozásáért felel. Előtérbe kerül a játékos egyénisége, emberi jellemzői. A feladatok áttekinthető megosztása, szintén jellemzője itt a védekezésnek.
Néhány csapat az ékek ellen is megpróbált területvédekezést játszani, ezzel még jobban igénybe véve a játékos egyéni adottságait (fegyelem, 1:1 elleni játék stb.)
Védőjáték csapatszinten: a labda elvesztésének pillanatában kétféle a védekezési mód:
• az egész csapat a saját térfélre visszahúzódva kezdi meg a védekezést,
• letámadnak ott, ahol elvesztették a labdát.
Pl. észrevehető volt, hogy a csapatok saját térfélen három védősort alkottak, amelyekben különböző együttes labda visszaszerzési törekvéseket valósítottak meg! (Beépültek a játékrendszerbe, csak játékhelyzethez
szituációhoz kötötten játsszák!)
III. zóna
A kapuról legtávolabb lévő „egy, illetve két ék” a félpályán területet védve késlelteti az ellenfél támadását – labdaoldali ék visszajön a középpályáig.
II. zóna
A középpályások a kapuhoz közel, területükre érkező emberfogásokkal védekeznek.
I. zóna
Az emberfogók keményen tartják a rájuk bízott ellenfelet – a két szélső középpályás zárja a szárnyakat, abban a pillanatban, amikor elvesztik a labdát (kizárva az ellenfél kontrajátéka). Többletként még ott van a söprögető, aki ott segít ki, ahol éppen kell, valamint mozgósítója és elindítója az együttes labdavisszaszerzésnek.
Fontos állomása lett a védőjátéknak a támadásból a védekezésbe való átmenet. A labda helyzetétől függően egyben állnak vissza,
különböző zónákba a csapatok, mert így válhat csak lehetővé, hogy ezekben különböző taktikai variációkat valósíthassanak meg.
Folyt. köv.
