Írta: Kiss László
labdarúgó szakedző, UEFA Pro licences edző
Területvédekezés
„Az emberfogás visszafogja a csapat támadó potenciáját.”
„A labdarúgók a megszokás rabjai. Ha csupán azt kéred tőlük: semlegesítsenek egy embert, megteszik. De ez nem elég. Bátorítani kell őket
arra is, hogy gondolkozzanak – és ez az edző feladata” – vallják az angol trénerek.
A területvédekezésnél a védők a pálya meghatározott szeletére ügyelnek – azzal a támadóval játszanak párban, aki a zónában az adott pillanatban tartózkodik. A csatárok állandóan változtatják a helyüket a támadás
során, így a zónavédekezés a kommunikáción és/vagy az ösztönös megértésen alapszik, ezáltal magas fokú játékintelligenciát,
alkalmazkodási képességet, szituációban való gondolkodást és cselekvést igényel.
A zóna a kapu védésének egyik leghatásosabb módszere. A védők megosztják a kapu előtti területet, mindegyikük arra a támadóra vigyáz, aki a területre érkezik, függetlenül az illető posztjától. Hogy képet kapjunk
a zónavédekezésről, osszuk a pályát három egyenlő részre, azután a védőharmadot keresztben négy részre, így – átfedésekkel – megkapjuk a védők területét. Egy védő (nincs rákényszerítve, hogy embert fogjon)
nem foghat két embert a zónájában, veszély esetén a társaknak be kell segíteniük. Nem véletlen a területvédekezés térhódítása a ma játszott rendszerekben, mert itt minden taktikai elképzelés megvalósítható:
pl. a labda elvesztésének pillanatában tudja minden játékos, hogy a labda pillanatnyi helyzetétől függően
– – – hova, melyik vonalra kell felállnia,
– – – melyik zónában kell lennie az adott pillanatban,
– – – a zónában milyen egyéni és csapattaktikai megoldásokat kell kiolvasnia az ellenfél pillanatnyi szándékából.
Így a területvédekezés:
• gazdaságos, energiatakarékos,
• könnyen érthető, könnyen szervezhető
az edző által,
• kevésbé jó fizikai állapot mellett is hatékonyan alkalmazható.
Elmondható az is, hogy a területvédekezés természetes módon kötődik a ma játszott rendszerekhez. A kötődés természetes módon alakult ki, a jelzett játékrendszerekkel kölcsönösen feltételezik egymást.
Így láttam a helyzetet 1994-ben.
Mi lett belőlünk napjainkra?
Az előző oldalakon leírtakhoz képest láthatjuk, hogy a „védekezés szabad védőjátékossal” (söprögetővel való játékmód) teljesen eltűnt a világ labdarúgásából, és a „területvédekezés elvei szerint működő, területvédekezés egész pályára” lett az egyeduralkodó, a csapatok védőjátékát illetően. Ez érthető, mert a játék filozófiájának folyamatos és gyors fejlődése – amely a „támadó játék” térnyerését mutatták – szükség lett arra az „egy emberre is”, amit a söprögető játékos jelentett.
Jogosan vetődik fel kérdésként, hogy akkor mi a „trendi” a csapatok védekezését illetően? Ma egy meccs úgy néz ki, hogy 10 ember védekezik, 8 pedig támad. Azt látom a „kiemelt bajnokságok” mérkőzéseit nézve,
hogy szinte minden csapatot „egy kaptafára” csináltak/csinálnak meg, csak van, akiknek ez sikerül, és van sokkal több, akinek nem.
Teljesen eltűnni látszanak a „nemzeti sajátosságok”, mert jellemzően a spanyol focit sikerre vivő „tiki-takát”, vagy ahhoz hasonló játékot játszik mindenki, jobb és rosszabb változatokban, ahol sokszor a „védekezés és
a támadás egységét”, felfedezni sem lehet.
Voltak jelek a világ labdarúgásában, amelyek észrevételével, majd bevezetett alkalmazásával, a „támadó” játék térnyerését mutatták. Láthatóvá vált, hogy azok a csapatok, amelyeket „labdavisszaszerzéskor a
gyors visszarendeződés” jellemez, azok hatékonyabb támadójátékra lehetnek képesek azokkal az ellenfelekkel szemben, amelyek nem tudnak gyorsan visszarendeződni.
Mondhatjuk azt is, hogy a „kedvenc” rendszer a csapatok nagy részénél a 4–2–3–1-es játékrendszer, mert ha a csapat provokatív – agresszív focit akar játszani, ez tűnik a legjobbnak, mert itt tudja leghatékonyabban megjeleníteni azt, amit játszani akar. A 4–3–3 rugalmas rendszer, talán a legjobban játszható védekezésben és támadásban egyaránt, de a csúcs a 4–4–2, ez tűnik a legnehezebben játszhatónak – mert erősen játékos függő – és ha a védekezést helyezed előtérbe és kontrára játszol támadásban, akkor sikerre vezethet.
A „csapatvédekezés” fő szempont lett, az egész pálya területén”, (az együttes labda visszaszerzési törekvések, teljesen beolvadtak a csapatok taktikai repertoárjaikba, és csak néhányat lehet látni, erősen szituációhoz kötötten pl. labdával saját kapujára visszaforduló játékost 1:1-ben letámadják,
vagy oldal szabadrúgásnál előre futnak, és így játszanak lest) de a jobb csapatoknál a „presszing” is ott van az ellenfél védőharmadában, labdaszerzéskor.
Jómagam folyamatosan nézve a világ legjobb bajnokságainak mérkőzéseit, az látom, hogy a védekezés „fejlődése” egy kicsit megelőzi a támadójáték fejlődését, ami elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a „csapatvédekezés” minőségi változásokon ment keresztül az évek folyamán, mert a „labdabirtoklás változásakor” szinte minden csapat
arra törekszik, hogy „ne szakadjon meg a játék folyamatossága”, mert csak így képesek „közösen reagálni és cselekedni” a megváltozott játékszituációkban, törekedve arra, hogy „tökéletesen tartsák az alapfelállást” a pálya teljes területén, így az ellenfélnek nem maradt helye támadni.
A „védekezés elindításakor” a legfontosabb momentum, a „gyors visszarendeződés az alapfelállásba lett”. Labdaszerzéskor a gyors
visszaállások miatt középen tömött a középpálya, így a játékot „mindig a szélek felé” terelik, amiből az következik, hogy a szélről érkező bedobások veszélytelenebbekké lettek, a mindig felállt védelemmel rendelkező
csapatok ellen.
Labdavezetéskor a megfelelő vonalakon és zónákban felálló védelmek (itt mindig 10 játékosra kell gondolni) kikényszerítik, hogy a labdánál levő csapatból, a támadásokból több játékos akarjon visszalépni labdáért
a középső harmadokba, ezzel viszont csökkentik a támadó csapat „mélységi” lehetőségeinek számát, akik ily módon arra kényszerülnek, hogy oldalra passzoljanak, és ezzel is a védekező csapat malmára hajtják a vizet.
Labdavesztéskor a leggyorsabban visszaállni az „alapfelállásba” a labdahelyzetétől függően, a megfelelő vonalakon és zónákban a
„területvédekezés” ismérve szerint:
1. Mindenki a labda előtt
2. Mindenki emberrel
3. A játék olvasása, szituációkban gondolkodva/és annak megfelelően közösen cselekednek.
4. Vannak csapatok, akik az ellenfél védőharmadában „presszinget” játszanak labdavezetéskor.
A magyar csapat „pontosan” ezt csinálta, amikor nem volt a labdánál (2016-os EB).
Az előzőekben említettem már, hogy a játékosok szerepkörének profiljai nagyarányú változásokat mutatnak, és ezek igen nagy hatással voltak/vannak a „területvédekezés” előtérbe kerülésekor.
Néhányat említek:
pl. a Céljátékos: a kezdeti profi l teljesen átalakult, illetve az lett az alap.
Most elindítja a védekezést azzal, hogy támadja a labdás embert, (bátran játszik 1:1-et) és üres területeket csinál a mélységi beindulásokhoz.
• Eltűntek a „szervező” játékosok is, (a klasszikus 10-beli) helyettük a „középső harmadtól a frontvonalig” játszó középpályások vannak, akik motorjaik a védekezés és támadás elindításának.
• Nincsenek „hagyományos szélsők” sem, helyettük „szélsőszerűen játszó szélső középpályások vannak”, akik az ellenfél védő harmadában elvesztett labdára vagy visszaállnak a középpályás vonalba, vagy „presszinget” játszanak, de látnunk kell azt is, hogy amikor arról beszélünk, hogy „szélső középpályás”, akkor az a profi l ugrik be, hogy ballábas játékos a jobb oldalon/jobblábas a baloldalon játszik, mert támadásban a „lövő
lába van a mezőnyben” amivel veszélyes lehet a kapura, és jól játszhat keresztbe a mélységből induló ellenkező oldali védőjátékosnak, vagy középpályásnak
(lásd Messi és Neymar illetve Jordi Alba ilyesfajta támadását) és részt vesznek a közös védekezésben.
• A két „szűrő” más-más jellegű feladat megosztással.
A tömör védőjáték miatt, ilyen kevés lett a direkt indítás – mert a csapatok
nagyon „egyben” vannak és mert a kapusjáték minőségi változása miatt, a
kapusok is sokszor „mezőnyben” vannak és a hosszú labdákat „megjátsszák”.
Az „élcsapatok játéka bizonyítja, hogy a játék mindhárom fázisában tudnak „szituációban és ahhoz kötötten, abban közösen gondolkodni (a játék olvasása) és cselekedni is”, hiszen tudják, hogy „ez ad teret a fegyelmezett védő és támadójáték folyamatának, és az egyéni kreativitás itt alkalmazható a leghatékonyabban, egyben a legeredményesebben” is.
A labdabirtokláshoz felvett „támadópozíció” segíti a csapatot ahhoz, hogy „jó helyen legyen, amikor elveszti a labdát”, mert csak így tud azonnal „visszatámadni”. (minden játékos abba a pozícióban van, ahol lennie
kellett, amikor a labdabirtoklásban vannak/voltak.) Ezekkel bátrabbakká váltak a csapatok, mert „felállt” vonalaikkal közelebb vannak az ellenfél kapujához, és ekkor vagy villámgyors visszaállás van a „védővonalakba”,
• vagy azonnali visszatámadás van,
• a jó csapatok „presszinget” játszanak az
ellenfél védővonalában, mert a hatékony csapatjáték egyik fontos kelléke
ma, mert:
– előretolt védelmi vonalat jelent,
– területszűkítő és
– mert „együttes” előremozgást biztosít labdaszerzéskor.
Napjainkban nagy jelentőséggel bíró jellemzője lett a „nagyon jó csapatok” játékának az „ellentámadások visszatámadása”, (labdaszerzéskor az ellenfél védő harmadában indul, ha nem sikerül taktikai fault jön) mert
a labda „azonnali” visszaszerzése elsődleges céllá lépett elő.
Láthatjuk, hogy
• labdaszerzéskor nincs „kinyílt” helyzet (egyben vannak a csapatok 30–35
m-en belül),
• az elől levő támadók kezdik,
• a védekező középpályások aktívvá válnak a védekező oldal felől,
• támadják a labdás embert.
Nem törekedve a teljességre, csak néhány gondolatokat felvázolására szeretnék, gondolatokat ébreszteni.
Itt a „gondolkodj gyorsan és cselekedj gyorsabban elv” érvényesül, (a kognitív képességek fejlesztésében a német kutatók szerint, még igen sok előrelépési lehetőség rejlik), ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a spanyol csapat által játszott rendszerben „a rövid passzos támadójátékra” való törekvés jellemző. Ami itt nem taktika, hanem annak egyenes következménye lett, mert a szűk területek miatt, nem is igen lehet másképpen támadni, (egy-egy kontra, vagy az ellenfél labdavesztésekor elkövetett hibája következményeként, talán igen.)
Folyt köv.